Orrgazmus

Vágólapra másolva!
A parfüm című film nagyon látványos és nagyon hatásos. Meglepő és hitelesnek tűnő rútsággal ábrázolja a 18. századot. A lélegzetelállító díszletek előtt pedig elképesztően izgalmas arcokat vág a hős. Csoda is jut a 148 perces tobzódásba, hüledezhet a döbbent néző.
Vágólapra másolva!

A parfüm című film nagyon-nagyon látványos. Német létére képekben bőven üti a hollywoodi mércét, de közben épp elég művészkedés szorult bele, hogy ne emlékeztessen a szokásos megaprodukciókra. Sőt, kísérletező kedvükben voltak az alkotók, és a történet morális tanulságát igyekeztek képi eszközökkel kifejezni. Miközben A parfüm könnyen fogyasztható alkotás, sok olyannal szakít, amihez a szuperprodukciókhoz vonzódó néző hozzászokott.

Roppant izgalmas, hogy egy olyan érzék áll a központban, amit a film nem képes megmutatni: a szaglás. Ezért is kellett megbolondítani a hagyományos képeket, sok apró részletet kiemelni, hogy az érzéki tapasztalás újszerűsége magával ragadja a jegyvásárlókat. A film fő üzenete pedig elvont, morális kérdéseket boncolgat, amelyek jóval túllépik az alaptörténetben feszülő konfliktusokat. Az általános tanulság kereséséhez nagyon erős képi ellenpontok kellettek, ha egyszer nincsenek egymással küzdő szereplők, akik az egymásnak feszülő értékeket jelképezhetnék. A konfliktust nem lehetett csak elmesélni, hanem éreztetni kellett, szinte kizárólag képi eszközökkel.

A parfüm képi világa másképp erős, mint a legtöbb nagyon látványos filmé. Lebilincselő tömegjelenetek és csaták helyett itt ugyanis a részletek az érdekesek. Ez adódik a témából is: egy végtelenül introvertált és emberfeletti szaglóképességgel született fiúról szól. Rettentő személyes történet, gyakorlatilag egyetlen igazi szereplője van, aki szinte az összes képen feltűnik, nagyon sokszor egyedül. Mégis, simán versenyben van a film a Trója látványával.

A 18. századba helyezett hétköznapok olyanok, mint valószínűleg a valóságban lehettek: elképesztően mocskosak és durvák. Párizs külvárosának csontszegény népe úgy néz ki, mint a mostani hajléktalanok. A szereplőknek kosz van túlnőtt körmeik alatt, fogaik sárgák, elhanyagolt sebek éktelenkednek bőrükön. Az elit sem úgy néz ki, hogy a 21. század szépséges sztárszínészei felvesznek egy látványos kosztümöt. A rizspor bizony bomló vakolatként gyűlik meg csomókban estére, szemüket nem napjaink divatja szerint festik a lányok. Az utcaképek, a műhelyek és az árvaház mind annyira hitelesnek tűnnek, mint amilyet kosztümös film talán még sohasem mutatott. Legfeljebb fantáziavilágot, mondjuk Középföldét, Sin Cityt láthattuk ilyen kidolgozottan korábban. Mindezekhez a kamera érdekes közeliket és izgalmas nézőpontból rögzített gyors szaladásokat vett. Az Elveszett gyerekek városa operált hasonló látvánnyal és kameramozgásokkal, volt már ilyen a moziban, de nem akkor, amikor realizmus volt a cél. Márpedig itt a vizuális tobzódás nem elemelni akar az ismert világtól, hanem hajszálpontosan felidézni egy valaha létező világot.

Forrás: SPI
Karoline Herfurth és Ben Whishaw | Még több kép a filmből

A csodálatos orral bíró fiú a film egyetlen hőse. Környezete is sokszor izgalmas, és néhány közülük bőven több mint egydimenziós epizodista, mégis, egyetlen személyiségre koncentrál a film. Ráadásul ez a fiú nem árul el szinte semmit magáról. Nem beszélget, hogy feltárja lelkét, és nem visz véghez látványos tetteket. Csöndben, megbújva űzi szörnyű praktikáit, miközben gyámoltalan, kisfiús tekintetével nézeget. Ben Whishaw alakítása egészen nagyszerű. Úgy tud a tekintetével és furcsa mozgásával játszani, hogy egyszerre csúf és szép, gyámoltalan és elvetemült, undorító és vonzó. Hatalmas ellentéteket sugároz rendkívül visszafogottan, csupán gesztusok segítségével. Ez az erős játék elfeledteti, hogy a regényből úgy készült a forgatókönyv, hogy nagyon sok a narráció, egy háttérhang sokat magyaráz. Ez a megoldás általában visszatetsző, buta mankója a filmeknek, de itt nem zavaró, mert a képek annyira erősek, hogy feledtetik az akció hiányát. Egységben van az üzenet és a vizuális hangulat.

A látvány és a színészi teljesítmény mellett pedig ott van még az üzenet: a csoda lehetőségének és árának firtatása. Az egyébként is izgalmas mocskos múlt megidézése nem öncélú kalauzolás Európa múltjába. A kaotikus és durva mocsok ellenpontjaként a tiszta szépség és az eksztatikus gyönyör is megjelenik, ettől pedig a kezdeti realizmus szimbolikus értelmet is nyer. A csoda csak brutális áldozat és undorító, féregrágta belekkel telehányt világból születhet. Megéri? A kérdéshez több oldalról lehet közeledni. Ha akarom, egy profán megváltástörténet, és akkor a film maga a sátánizmus. Ha akarom, a nagyon karizmatikus személyiségek kötelező nárcizmusát világítja meg. Ha akarom, az érzéki gyönyör mindenekfeletti erejéről szól. Lehet gondolkodni a film a után.

A csoda megtörténte éles képi váltást hoz. A vad és introvertált naturalizmust szimbolikus tömegjelenet váltja fel. Köröm alatti piszok helyett irreális egységben vonagló testek lassított imbolygása következik. A bárdolatlan személyiség intim világát az egységes, koreografált, művi, az összbenyomásra koncentráló képek váltják fel, mintha egy új iskola szerint forgatták volna a végkifejlet jeleneteit. Így oldották meg a látvánnyal a magyarázatot. Izgalmas ötlet.

A film egyetlen komoly hibája a nagyon rosszul kiválasztott, túlságosan patetikus zene. A fel-felcsendülő kórus sehogyan sem illik a mocskos újkor hétköznapjaihoz és a taglalt bűnhöz. A parfüm ennek ellenére rendkívüli és nagyon hatásos film. Mint minden gigantikus mű, talán kicsit hatásvadász is, de a mozi sokszor épp azért remek szórakozás, mert ámuldozni lehet benne. És itt ehhez még ráadásként tanulságot is kapunk.

dr. Igó