Yonderboi: A nemek közti háborút a nők nyerték

Ifjabb Fogarasi László, Magyarország egyetlen exportképes könnyűzenei előadóművésze aktív időszakát éli. Második nagylemeze, a Splendid Isolation anyagával az elmúlt évben végigturnézta Európát és Oroszországot, a csütörtök óta a mozikban futó Noé bárkája című filmnek pedig ő csinálta a zenéjét. A még mindig pimaszul fiatal (26 éves múlt) zenésszel beszélgettünk Jack Nicholson érdemeiről, a sorozatfüggőség veszélyeiről, valamint arról, mit szól ahhoz, hogy az összes lány szerelmes belé. Az [origo] történetének leghosszabb interjúja.

- A legtöbb lányismerősöm totálisan beléd van zúgva, még azok is, akik amúgy nem hajlamosak a kamaszos fellángolásokra. Hogyan dolgozod fel az ilyen típusú érdeklődést? És még inkább: a barátnőd hogyan dolgozza fel?

- Gondolhatod, rémálmaim vannak. (nevet) A barátnők nem annyira szeretik az ilyesmit. Úgy veszem észre, hogy előbb-utóbb belegabalyodnak ebbe a kérdésbe, ha rászolgálok erre, ha nem. Próbálok ilyenkor empatikus lenni, és belegondolni, hogy ez biztos nagyon szörnyű, de nem tudom igazából átérezni. A nemek közötti empátia mindig nehézkes kicsit. De a bőrömön ezt az egész jelenséget különösebben nem tapasztalom, inkább így hallom ezt, mint ahogy most te mondod. Vagyis olyan még nem volt, hogy teszem azt egy meztelen hölgy pisztolyt szegezett rám. Mondjuk, amióta van a MySpace, azért kicsit többet tudok ilyesmikről...

- A megszállottság természetéről...

- Igen, de azt hiszem, ezt inkább tisztes távolból figyelem. Persze ennek bárki örülne, én sem szomorkodom a sarokban emiatt, de nem ez az életem fő mozgatórugója. Az is érdekes, hogy a lemezem előtt nemigen találkoztam az egész dologgal, tehát újszerű volt, és kellőképpen hihetetlen.

- Az önbecsülésedre nincs hatással?

- Dehogynem, biztos. De igazából ezt nem korlátoznám nemekre, mert fiúktól is ugyanolyan érdekes visszajelzéseket lehet kapni. Nekem sokkal inkább számít az, hogy megérkezik, amit csinálok, hogy az az érzés dekódolható. Vagy olyan gondolatot sikerült ébreszteni, ami engem is megdöbbent. Nagyon örülök, ha ilyen személyes tapasztalatokról hallok. A furcsa érzés az egészben, hogy létezik ez a rajongás dolog, amit te is említettél, de mégis van egy üvegfal-effektus az egészben. Sokszor azt veszem észre, hogy addig vagyok érdekes, amíg a másik nem kerül valóban közel hozzám. Van egy ilyen hamissága.

- Nem is nagyon mernek odamenni hozzád, ugye?

- Nem mondom, hogy nem volt rá példa, de nem mindennapos. Viszont azt gondolom, hogy a valódi énem sosem lesz ahhoz mérhető, amit ő képzel rólam.

- Viszont ideált testesítesz meg a lányok számára.

- Fene tudja. De lehet, hogy ez által a férfinemnek vagyok gyalázatos árulója. Egyértelmű, hogy a nemek közti háborút a nők nyerték, és ők irányítják már nagyon régóta a dolgokat. Sok erős személyiségű nőtag volt a családomban, nagymamákig visszamenően, lehet, hogy egyszerűen már kiskorom óta ők irányítanak. A bábujuk vagyok. (nevet) Volt olyan időszakom, amikor sokat foglalkoztatott a nemek harca, most meg úgy gondolom, hogy ezzel megbirkózni pontosan emberméretű feladat.

- Hogyan kapcsolódsz ki?

- Amit csinálok, nagyrészt egyszerre kikapcsolódás is. Tehát ritkán jön el az, hogy nem akarom bekapcsolni a számítógépem, vagy nem akarok hallani egy hang zenét sem. Ha mégis bekövetkezik, akkor meghökkenek, és nem tudok mit kezdeni magammal. De ez egy-két évben egyszer van csak. Vészhelyzetben sportra is vetemedem. Amikor már nem tudok mit csinálni, elmegyek futni, szaunába vagy úszni. Vagy elmegyek az erdőbe, megnézem, hogy van a természet. Először ezeket kicsit kényszeresnek szoktam érezni, nehezen állok neki, de aztán mindig örülök a végén, hogy rászántam magam. Szóval ezek nem ösztönös dolgok nálam, hogy fú, de szeretnék most loholni meg izzadni...

- Inkább projekt, amit meg kell valósítani...

- Igen, projekt, mert tudom, hogy mivel fog járni, mi a következménye. Csak gyorsan legyek túl rajta.

- Viszonylag rendszeresen járok úszni, de néha irtó nehezen veszem rá magamat, hogy reggel nyolckor kimenjek a Margitszigetre. Furcsa ez, mert úszni is baromi jó érzés, utána is sokkal jobban érzi magát az ember, és mégis nehéz.

- Igen, a kezdeményezőkészséggel egyébként is nagy problémák vannak Magyarországon. Vagy lehet, hogy ez egy keletiblokk-dolog. Rengeteg prekoncepció van, és az adott személynek valójában fogalma sincs arról, hogy milyen lenne, ha belevágna abba a dologba. Van egy kis finom félelem, hogy kezdeményezzen, hogy megtegye az első lépést, de ha ez végre megtörténik - ha A-ból B-be kerül, amit előtte lehetetlennek tartott -, onnéttól iszonyúan élvezi, nagyon örül neki.

Yonderboi kedvenc filmjei | #10 - Párizs, Texas

- Igaz, hogy mostanában leginkább otthonülősben nyomod? Ez tudatos választás volt a részedről?

- Részben igen, mert amikor elindult velem ez az egész, akkor kifejezetten társasági ember voltam. Mindig is sok barátom volt, különböző életkorú és összetételű társaságokkal lógtam egyszerre. Amikor jött az első album, ez még tökéletesen működött, csak szívtam magamba az élményeket, sokat utaztunk, rengeteg emberrel megismerkedtem. Szerettem volna teljes értékű magánéletet is, akartam társat is, a munkát is teljes erőbedobással csinálni, emellett a barátokról sem akartam lemondani, a szórakozásról, a társaságról. Tulajdonképpen nem is két, hanem még több végén égettem a gyertyát sokáig. Ez azt eredményezte, hogy pár év után ledobta az agyam a láncot, és rájöttem, hogy ez így nem megy. Az album címének (a Splendid Isolation magyarul pompás elszigeteltséget jelent - a szerk.) sok értelmezése közül az egyik ez, hogy a cél érdekében fontos leszűkíteni az embert érő ingereket. Egyre több kéretlen információ van amúgy is az életben, és nagyon nem mindegy, hogy mit fogad be az ember.

- Akkor ezek szerint a társasági élettel leszámoltál kicsit. A párkapcsolat maradt?

- Igen, folyamatosan megy az emberes harc, amit korábban említettem. Remény van, nem tud megszűnni a nők iránti rajongásom és a hitem a női nemben, de azért időről időre beletörik a fogam, mint mindenkinek. De már természetesnek látom ezt. Nem lomboz le, hogy az élet fentek és lentek sorozata, hanem nagyon tetszik ez a hullámzás. Extrémsportszerűnek tűnik, amolyan szörfnek. Jack Nicholson mondta egy interjújában, hogy minél erősebben próbálja az ember kontrolLálni ezt a hullámzást, annál jobban visszaüt.

- Úgy hallottam, sokat szoktál főzni. Mit tudsz a legjobban elkészíteni?

- Ez fontos dolog, úgyhogy most egy mélyfilozófiai válasz jön. Azt a kaját tudom a legjobban csinálni, amit a legjobban szeretek enni. Ez szerintem a munkára is igaz. Mindenki azon a területen tud, vagy tudna a legjobban működni, ahol legjobban megtalálja magát. Az lenne az ideális társadalom. Gyerekkoromban is mindig főzni akartam, de nagyon távoli dolognak tűnt. Mindig tetszett, ha egy férfi tudott főzni, de nekem a tojásrántottával is gondjaim voltak. Volt egy legendás eset gyerekkoromban, amikor a család nem volt otthon, és süteményt készítettem. Alaplinzert, tehát nem mentem túl messzire. Abban a jó kis régi szakácskönyvben a "kézzel eldolgozzuk" szöveg "késsel eldolgozzuk"-nak volt nyomtatva. Már besötétedett, és arra ért haza a család, hogy még mindig egy késsel vagdostam, kevergettem ott azt a masszát. Nem értettem, hogy mi lehet a gond. Aztán felköltöztem Pestre, és nem volt minden napra hazai. Akkor egy ideig mirelitkajákon, gyorskajákon éltem. Az utazások során viszont volt alkalmam nagyon-nagyon finomakat enni. És innen jött az ötlet, mert akkor sem akartam ezektől megválni, amikor itthon voltam. Egy éttermes időszakom is volt, de nincs szuper tapasztalatom az itthoni éttermek legtöbbjével. És kezdtem próbálni magamnak megfőzni a kedvenc ételeimet. Először műkedvelő dolog volt, ami fokozatosan csapott élvezetbe. A tesztalanyok is egyre jobb visszajelzéseket adtak.

- Élvezed magát az elkészítési részt is?

- Igen, bár a mosogatásra képtelen vagyok. A főzés igazi kikapcsolódás, ami a lemezkészítés közben vált extrémmé. Ez egy olyan időszak volt, amikor rákattantam arra, hogy csak olyat ettem, amit én készítettem. Úgy gondoltam, hogy ez így teljes. Volt olyan, hogy befejeztem hajnalban a zenélést, és akkor álltam neki főzni. Ezek szeánszok voltak. Megterítettem szépen egy főre, és olyan kajákat csináltam, amelyek vizuálisan is érdekesek voltak. Szerintem jó terápiának is. Ez egy elemi visszacsatolás, az ember magát fogja meg a saját gyomránál fogva. De több zenésztől hallottam már, hogy szeret főzni.

- Melyik étel receptjét osztanád meg az olvasókkal?

- Ez steak-recept lesz, és hozzá egy szósz. (A receptet az oldal tetején találod meg, a kép alatt - a szerk.) Első olvasásra nagyon férfias kajának tartottam, de bármikor megcsináltam, erre a mártásra kivétel nélkül minden nő felkapta a fejét. Fontos, hogy a nők is fogyasszanak olyat, amiben vörösbor és vér van, mert az jó nekik.

- Milyen a viszonyod a szüleiddel?

- Nagyon jó. Abszolút támogatják, amit csinálok. Mindig is hagyták, hogy azt csináljak, amit akarok. Nem korlátoztak semmiben, igyekeztek minden lehetőséget biztosítani, ami fontos lehet egy gyereknek. Emlékszem, hogy eladtuk a Wartburgot, és így lett többek között Commodore 64, videomagnó meg zenegép. Nem erőltettek rám semmit. Hogyha csináltam valamit, például rajzoltam, akkor nem kellett félbehagyni, hogy na, most akkor mondjuk ebéd van, hanem megvárták, hogy befejezzem. Így utólag visszagondolva jövök rá, mennyire sokat számítanak ezek a dolgok. Viszont volt egy időszak, tizenéves koromban, amikor a nagy szabadság kezdett kicsit visszacsapni, legalábbis a szüleim úgy élték meg. A klasszikus aggodalom, előbb legyél rendes ember, legyen egy diplomád, és utána mehet bármi. Meg hogy nagyon kevés embernek sikerül, hogy kreatív területen elhelyezkedjen. Az is furcsa lehetett, hogy a zenét vettem a fejembe, ami nagyjából 13 éves koromig a periférián volt. Egy darabig egy bolondériámnak a sok közül tarthatták a szüleim. Mondjuk, a kezdeti próbálkozásaimat meghallgatva, nem is csoda. És később ők is ugyanúgy meglepődtek, mint én, amikor mégis működni kezdett.

- Egyke vagy?

- Nem, van egy húgom, aki másfél évvel fiatalabb nálam. Vele is jó a viszonyom, közeli kapcsolatban vagyunk.

- Ő is itt van Pesten?

- Igen, éppen befejezte az egyetemet, és munkát keres.

- Mit végzett?

- Közgázt és külkert. Ő az okoska a családban, aki nem szégyell végigolvasni vagy megtanulni valamit. Ebben én mindig az ellentéte voltam.

- Nem is jelentkeztél felsőoktatási intézménybe?

- De. Egy évet le is húztam az ELTE tanítóképző művelődésszervező szakán, de nem volt időm bejárni. Igazából nem is azzal a mély elhivatottsággal kezdtem el, hogy majd be is fejezem.

- Milyen időközönként jársz haza Mernyére?

- Mostanában ritkán. Inkább a szülők szoktak feljönni. Ők jól érzik itt magukat, mert több a programlehetőség, körülnéznek, elmennek színházba, moziba. Én viszont kényelmetlenül érzem magam egy-két nap után a gépeim nélkül. De évente egy pár alkalommal, főbb nagycsaládi ünnepekre hazamegyek.

- De azért beszéltek, ugye?

- Persze, folyamatos kapcsolatban vagyunk, szinte minden nap beszélünk telefonon. Apukám pedig besegít a számlázós, könyvelős részlegnél is.

Yonderboi kedvenc filmjei | #09 - Dark City - Idegenek az éjszakában

- Színházba szoktál járni?

- Nem rendszeresen. Semmiben sem vagyok pedáns fogyasztó vagy követő. Lemezgyűjtő is úgy voltam, hogy bementem a boltba, és amikor érkezett egy csomó régi filmzene-bakelit, megvettem egyszerre 50 darabot, de utána nem vettem semmit hónapokig. Filmekkel is így vagyok, ha megtalálnak, akkor sokat nézek. Vagy könyvekkel, bármivel, és a színház is ilyen. Most legutóbb megnéztem a Varázsfuvola Bozsik Yvette-féle adaptációját a Művészetek Palotájában, az ő dolgait nagyon bírom. A Tápszínház-direktor Vajdai Vili új darabja, a Keresők is nagyon tetszett a Kamrában.

- Miben szeretnél jobb lenni? Milyen képességeidet akarod fejleszteni?

- A manuális zene az a terület, vagy a zeneelmélet. Az elmúlt két évben úgy éreztem, hogy ennek a patchwork dolognak elértem a határait, viszont a saját utamat már eléggé megszilárdítottam, tehát nem zavarna meg, ha kicsit tanulnék. Majd meglátjuk.

- Melyik rossz tulajdonságod bosszant a leginkább?

- Legtöbbször azt vetették a szememre, hogy önző vagyok, de ezzel természetesen nem értek egyet. Ami számomra is idegesítő tulajdonságom, hogy néha túlzottan körüljárom a dolgokat, szétanalizálom. Esetemben felmerült néhányszor a paranoid szócska is, de később persze majdnem mindig kiderült, hogy helyes volt a gyanúm. A megérzéseim is idegesítenek néha. Majdnem mindig kiderül, hogy nem hallgatok eléggé a megérzéseimre. Korábban túlzottan empatikus voltam. Hajlamos voltam kiegészíteni fantáziával a körülöttem levőket, és nem voltam elég szigorú. Aztán van néha némi szerénykedés, ideig-óráig meggyőzöm magam arról, hogy mit hogy illik... Pedig ez hülyeség. Következetesnek kell lenni, csak úgy lehet azzal foglalkozni, amivel tényleg érdemes és izgalmas.

- Szóval most már tudsz szívtelen lenni.

- Aha, picit. Úgy, hogy már nem is jár különösebb lelkiismeret-furdalással. Persze csak szakmai dolgokban.

- Melyik kritika fájt a legjobban, amit a zenédről mondtak?

- Mint mondtam, eléggé körbejárok mindent, a saját dolgaimról is van saját negatív véleményem. A legtöbb ponttal, ami egy kritikából visszaköszönhet, már én is eljátszottam gondolatban egy-egy drámai pillanatban. Egyébként olyat még nem olvastam, ami úgy igazán fájt volna. Nem tudom, mi kellene ahhoz. Az bosszant, ha tudom, hogy személyes okokból, személyes viszonynak köszönhetően jön az osztás. Vagy hogy ha frusztrációból vagy korlátoltságból fakad, és ráadásul nem is hozzáértőtől jön. Nem az a baj, hogy nem jót ír, csak azt nem szeretem, ha fatális kóklerséget írnak. Olyankor is inkább az olvasót sajnálom, hogy félre van vezetve. Az önkritikáról egyébként más művészekkel is beszélgettem már, érdekes dolog. Egy olyan tevékenység esetében, hogy egyvalamin dolgozol akár évekig, majd egyszer csak hirtelen vége lesz és ott marad az űr, akkor egy természetes reakció, hogy úgy érzed, semmit nem ér az egész, amin annyit dolgoztál. Ez minden alkotóban előjön, aki teljes odaadással csinálja azt, amit csinál, és beleteszi önmagát. Mert ez az ellenpólusa annak a folyamatos időszaknak, amikor arra hergelted magad, hogy most jobbat akarok csinálni, mint amit tudok. Ugyanolyan, mint a mindennapi fent-lent, csak hosszabbak a ciklusok, nagyobbak a hullámok és a hullámvölgyek.

Az első albumot követő időszakban jött egy ráeszmélés, hogy milyen is ez a szakma, a többek között engem is körülvevő zeneipar. A kiadói oldalról ért egy rossz tapasztalat, ami szép lassan rávetette az árnyékát mindenre a produkció körül. Nekem ez nagyon új és furcsa volt, nem igazán tudtam hova tenni a helyzetből eredő feszültségeket. Mérges voltam a feleslegesen, haszontalanul elpazarolt energia miatt. Kellett egy pár év ahhoz, hogy a helyére kerüljenek a dolgaim végre, a hivatalos része még mindig nem lefutott. De mostanra már kialakult egy azt hiszem helyes nézőpontom, tudom, hogy mi az, ami ebből az egészből fontos, és mi, amit jobb elfelejteni, amivel nem kell foglakozni.

- Úgy érezted akkor, hogy mindenki a véredet szívja?

- Igen, eléggé. A végső beparázásnak az tűnik utólag, hogy olyanra is azt kezdtem hinni, hogy szívja a véremet, aki lehet, hogy nem is azt tette. Ekkor kicsit el kellett rugaszkodnom a realitástól egy időre. Szép Ernő Ne higgyj! című versében van egy ilyen rész, hogy "Meredt szemekkel aki súg az mind gyalázatos hazug" Túl sok ember próbált nekem véleményt mondani akkoriban, és nem tudták, hogy én udvariasságból sok mindent végighallgatok, de hiábavaló próbálkozás engem befolyásolni. De kellően fiatal voltam ahhoz, hogy rövid távon jól összezavarjon.

- Mármint a munkádról mondtak véleményt?

- Igen, amolyan kreatívkodó, számomra szükségtelen tanácsok voltak ezek. Ez tipikusan olyan emberek sajátja, akik elfojtott művészi ambíciókkal rendelkeznek, ezért a háttériparban helyezkednek el, és jobb híján onnét próbálnak machinálni.

- Meg arról, hogy merre menjen a karriered...

- Így van. Utólag nézve, ösztönös reakció volt, hogy befelé fordultam egy időre, és megpróbáltam csak arra koncentrálni, ami nekem volt fontos. Ma sem csinálnám másképp.

- Hogyan vélekedsz a hitről? Van benned kötődés vallás iránt?

- Konkrétan nincs, mélyen nem érdeklődöm egyik vallás iránt sem. A neveltetésemben sem játszott különös szerepet a vallás. Szerintem úgy gondolták a szüleim, hogy ez magánügy, és ezzel majd mindenki értelmes fejjel foglalkozzon, ha úgy gondolja. De abban az időszakban, amikor a második lemezt csináltam, ez egy elég központi kérdés volt nálam. Ez is fontos része a lemeznek. Általánosságban, hogy a hit, a vallásosság élménye mit okoz egy embernek, miben segíti, miben gátolja. A végkövetkeztetésem, hogy az ember saját szubjektív viszonya magához és a környezetéhez, az tulajdonképpen a hite. Önmagába, a saját életébe, az élete értelmességébe vetett hite. Szerintem ez ennyire egyszerű.

- Te jól érzed magad Magyarországon? Nem akarnál máshol élni?

- Igyekszem nem helyhez kötni a jó érzésemet. De azért néha jó kis feladvány itt az embernek jól érezni magát. Nem szép dolog ezt mondani, de ez a globálisan felmelegített tél is egész kellemes volt itt a Kárpát medencében. És mintha mostanában egyébként is kicsit kevesebb zavarás lenne az éterben. De nagyon rááll már a szánk az önostorozásra, észre kéne venni, hogy kezd közhelyes lenni. Beszélgettem olyan nyugati zenésszel, aki Kelet-Európában vagy Oroszországban élt sokáig. Rettentően szeretik az érzelemgazdagságot és a nyitottságot, ami errefelé honos. De olyan meglátás is volt a kelet-európaiakat illetően, hogy folyamatosan egy külső tényezőt, egy vélt hatalmat rendelnek maguk fölé, amiről úgy érzik, hogy legyűri őket, és tehetetlenek a súlya alatt, és ők semmit nem számítanak. Ezzel szemben egy nyugat-európai vagy egy amerikai pragmatikusan közelíti meg a dolgokat: nézd, ha ez és ez a problémád, csináld ezt és ezt, oldd meg. Erre jön a nagy megdöbbenés, mint amikor elveszik a gyerektől a játékot, hogy a probléma nélkül nem megy.

- Milyen jeleket látsz arra, hogy mostanában jobb irányba mennek a dolgok?

- Az őszi dolgok engem is megzavartak, ugyanúgy, ahogy biztos mindenkit. Viszont röviddel utána úgy éreztem, hogy ha valami feszül, és aztán kidurran, akkor talán valami más kezdődik utána. De számomra igazán az azt megelőző időszak volt nyomasztó, amikor ennek az elfojtása érződött. A személyes viszonyokban lehetett érezni. Ismerőseim, akikkel mindig is jóban voltam, kezdtek erre állni meg arra állni, mintha ez valami kényszer lenne, és nem lenne jobb dolguk. Amikor mentek az őszi zavargások, egy amerikai barátom hitetlenkedő vigyorral mondta, hogy "Riots. I can't believe it. Like in the seventies", ilyen őszinte döbbenettel.

- Valahogy én nem éreztem a '68-as lendületet ezekben az őszi zavargásokban. Persze, azt is csak francia filmekből ismerem...

- Na igen. Filmekből meg könyvekből. Aztán hogy igazából hogy volt, azt már senki sem tudja. Mondjuk igazán nem róható fel, hogy gyerekcipőben járunk, mert úgysincs más út, mint végigmenni a lépcsőfokokon. De az tényleg igaz, hogy bizonyos tekintetben valahol a nyugati világ hetvenes évekbeli szintjén járunk. Nézd meg például az Édes élet-ben a fogyasztói társadalomból és a bulvármédiából való teljes kiábrándultságot, és ez itthon még csak most kezd igazán bepörögni... Más részről viszont ez a korai szakasz jó hangulatú, gyorsan változnak és történnek a dolgok.

- Akkor elvagy itt, nem akarnál kiköltözni külföldre?

- Felmerült már bennem, nem is egyszer. Lehetőségem is lett volna kisebb-nagyobb, de a nagy elhatározás valahogy mindig hiányzott. Lehet, hogy a sok utazgatás miatt nem éreztem elemi szükségét annak, hogy elmenjek innét. Tudtam tágabban látni a dolgokat és függetleníteni a helyi hisztitől. Ami, megjegyzem, minden országban van, csak kellő ideig ott kell lakni, és előjön. Hazai pályán viszont legalább érthető a frusztráció forrása, megvannak a szép hagyományai. Egyelőre úgy érzem, belülről nekem ez így működik, de a későbbiekben nem zárom ki, hogy máshol éljek. Jelenleg igyekszem minél több kinti sikert elérni, de fontos, hogy ez innét történjen. Így tudom csak magamat is folyamatosan megérteni. Pont amennyire rosszul beszélek még angolul, annyira sok kérdésem van még Magyarországgal kapcsolatban is. Szerintem ez a kettő valahogy így együtt halad.

- Nem érzed úgy, hogy egy olyan környezetben, ahol sokkal nyitottabbak az emberek és nincs ez az állandó morózusság, a te művészeted is jobban ki tudna bontakozni?

- A tapasztalataim alapján egyértelmű, hogy óriási különbség van abban, hogy hogy érzem magam külföldön, nagyon be tudok pörögni. De ez az újdonság varázsa is egyben, ahhoz még nem töltöttöm elég időt egyhuzamban máshol, hogy biztosan ki merjem jelenteni, hogy milyen. Azt viszont elképzelhetőnek tartom, hogy amikor majd a következő lemezt csinálom, akkor tudatosan ki fogok utazni két-három hónapra. De azt gondolom, az nem lehet megoldás arra, ha az ember felismeri, hogy itthon rossz hangulat van, hogy azonnal sarkon fordul és elmegy. Attól nem fog megjavulni a hangulat.

- Az nem, de a tiéd megjavulhat. És elég kicsi az esélye annak, hogy te megjavítod az itthoni hangulatot, csak azzal, hogy itt laksz a belvárosban.

- Hát egyedül nem is lehet ilyesmin változtatni, az biztos, nem is vezérelt sose ilyen küldetéstudat. De akkor is tény, hogy egy méhkaptár csak akkor működik, ha jól érzik magukat a méhek egyesével is, és természetesen teszik a dolgukat.

- Attól nem félsz, hogy itthon már elértél egy szintet elismertségben, de ha mondjuk kiköltöznél Berlinbe, akkor ott csak az ötszáznyolcvanhetedik zenész lennél?

- Azt mondják, hogy ha az ember elköltözik egy projekttel együtt, akkor ott valamennyire újra kell kezdeni az egészet helyiként. Biztos, hogy van bennem egy félelem, mint mindenkiben, azzal kapcsolatban, hogy máshol milyen lenne. De pont annyira idegesít is néha már az a bizonyos népmesei sajtószerep, a Mernyei Béla. Szóval nem hinném, hogy a kishal a nagy medencében effektustól való félelem tartana vissza a disszidálástól.

- Biztos a zenéd is megváltozna, ha például Los Angelesben alkotnál...

- Igen, az lehetséges, hogy a gyökerét veszíteném el a zenémnek. Lehet, hogy rossz a közhangulat, de más oldalról itt érzelmileg sokkal mélyebb, gazdagabb élete van az embereknek. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez valahol egy olyan plusz is, ami miatt egyedi vagy különböző lehet mástól.

- Kimennél, és egy joviális Los Angeles-i fiatal válna belőled...

- Igen, például az ottani hangulat is zavaró tud már lenni néhány hét után. Nagyon tudtam figyelni magamra, háborítatlan volt az aurám, de egy idő után ez már üresnek is hatott egyben, felszínesnek.

Yonderboi kedvenc filmjei | #08 - Hollywoodi lidércnyomás

- Esterházy írta egyszer*: "Nem olyan akarok lenni, mint ő, hanem úgy akarok lenni: ÉN" Van olyan ember, akiről te ezt gondolod?

- Persze, ez a jó értelemben vett példakép. Jack Nicholsont tartottam sokáig ilyennek. Főleg, miután megismertem egy picit az életútját. Ő egy nagyon érdekes családi háttérrel rendelkezik, egy újságcikkből tudta meg, hogy akit az anyjaként ismert, az igazából a nagymamája, és a nővére volt az anyukája. És ez harminc-valahány éves korában derült ki. Végignézve az ő útját, a szerepeit, a fejlődését, meg azt, ahogy megnyitotta saját személyiségét, az mindenképpen egy követendő példa. És most is virul, és a saját korának megfelelően a lehető legjobban kiaknázza a lehetőségeit. Nagyon tetszik vele kapcsolatban az is, hogy a magánéletét tudatosan háttérbe szorította, és azt mondta, hogy én ezt csinálom, ítéljetek meg ezen keresztül. Mélyen emberi az a pimasz életöröm, ami árad belőle, meg hogy minden rossz tulajdonságával együtt felvállalja magát.

- Ő talán az egyetlen sztár, aki a személyisége erejével felül tudott emelkedni a relatíve előnytelen külsején. Teljesen mindegy, hogy hogy néz ki: ő Jack.

- Igen, amikor kérdezték plasztikai műtéttel kapcsolatban, azt mondta, hogy ő sosem varratta fel az arcát, mert már régen túl volt a fénykorán, amikor befutott.

- És az ismerőseid között van olyan, akinek a tulajdonságait vagy a világlátását irigyeled?

- A nagymamám például ilyen nekem, aki idén lett nyolcvanéves. Amit őbenne nagyon nagyra tartok, hogy minden után fel tudott állni, és folyamatosan igyekszik elfoglalni magát. Nem az a típusú idős ember, aki lefekszik az ágyba és elhagyja magát. Ő testesíti meg számomra azt, hogy addig él az ember, amíg tesz valamit. Mindegy, hogy mit vagy milyen sikerrel, a lényeg az aktivitás.

____________

* Esterházy Péter: A halacska csodálatos élete, 91. oldal (Magvető, 1991)