Csodagyermekek osztálytalálkozója

2007.04.25. 18:19

Szegény Sofia Coppolát A keresztapa 3 óta nem érhette akkora szakmai sokk, mint amikor a tavalyi cannes-i filmfesztiválon a neve összeforrt a füttykoncert szóval, és kiderült, hogy a franciák még mindig és még tőle sem kérnek Marie Antoinette-ből. Három évvel visszapörgetve az idő kerekét Sofia ünnepelt rendező, Oscar-díjas forgatókönyvíró és a Coppola-klán huszonegyedik századi új ikonja - példája nem egyedülálló, hiszen elég egy ballépés, és a fiatal kultrendező máris túlértékelt páriának minősül. Képzeletbeli osztálytalálkozónkon az utóbbi tíz év egyedi látásmóddal és fergeteges forgatókönyvekkel hódító fiatal művészeit vesszük számba Kevin Smithtől Tarantinóig, találgatva, hogy ki tart a süllyesztő, ki pedig a filmes örökkévalóság felé.

Sofia Coppola

Ígéretes kezdetek: Családi összeköttetéseit (Francis Ford Coppola lánya, Nicolas Cage és Jason Schwartzman unokatestvére, korábban Spike Jonze felesége) tekintve kevéssé meglepő Sofia pályaválasztása, és első munkatapasztalatát is bárki megirigyelheti: egyévesen ő volt a megkeresztelt kisfiú A keresztapa első részének vége felé. Apuka a trilógia második darabjába is becsempészte, a harmadik részben pedig már egészen jelentős szerephez jutott, amikor Winona Ryder betegsége miatt beugorhatott Mary Corleone bőrébe. Az egyébként is mostohán fogadott folytatás leggyengébb láncszemének bizonyult az elfogult apai döntés, a sebezhető 19 évest tehetségtelennek bélyegezték a kritikusok, és örökre elvették a kedvét a színészkedéstől. Alig egy évtized elteltével édes bosszú volt rendezőként visszatérnie (Öngyilkos szüzek) és még a legszőrösebb szívű esztétáknak is el kellett ismerniük, hogy az örökölt tehetség egyéni stílussal és csodás vizuális érzékkel társul.

A remekmű: Lassan már gondban vagyok az Elveszett jelentés zsenialitásának taglalását illetően, hiszen annyit méltattam korábbi összeállításokban (legutóbb), hogy nehéz lenne újat mondani. Mégsem lehet eleget hangsúlyozni, hogy az ezredforduló óta eltelt pár év egyik legjobb filmje igéző pillanatokkal, röhögőgörcsöt okozó helyzetkomikumokkal és két csodálatos alakítással. Sofia egy csapásra felzárkózott a neves klán korábbi kiválóságaihoz, sőt Oscar-történelmet is írt, azzal, hogy ő az első amerikai rendezőnő, akit jelöltek a díjra (végül a forgatókönyvért nyert).

Botlás: Tökéletes ötletnek tűnt a franciák gyűlölt királynéjének rehabilitálása egy érzékeny és intelligens női rendező által, aki mai kontextusba helyezi a XVIII. századi dekadenciát, és emberi arcot ad egy bizarr helyzetbe került tinédzsernek. Ha a füttyszó túlzás is (fültanúként bizton állíthatom, hogy 4-5 embernél több nem adott ily módon hangot a nemtetszésének a cannes-i sajtóvetítésen), a portré mégis óriási csalódás: Coppola történelmi legendáktól lecsupaszított Marie Antoinette-je egy üres és unalmas fruska, akinek a története nem kívánkozik filmvászonra, főleg, hogy az igazán izgalmas fejlemények a film cselekmény-intervalluma után történtek. A díszletek mutatósak, és a Versailles-ban dübörgő zene is dögös (bár ezt a formabontó megoldást is elsütötték már korábban, pl. a Doktor Zsiványok című nem túl jelentős filmben), de ez édeskevés ahhoz, hogy vissza akarjunk utazni az időben és leállítani a guillotine-t.

Forrás: Fórum Home
Sofia Coppola és Kirsten Dunst a Marie Antoinette forgatásán


Van kiút?
Bár következő filmtervét még homály fedi, de félteni nem kell Sofiát, biztos, hogy van még jó pár zseniális forgatókönyv-ötlet a tarsolyában. Annak alátámasztásaképp pedig, hogy nem minden francia haragszik rá, nemrég azt a képtelen pletykát röppentette fel egy túlbuzgó színházigazgató, hogy a montpellier-i operaház 2009/10-es évadjában Sofia a Manon Lescaut operát rendezi - a hír bejárta a világot, de egyelőre úgy tűnik, hogy kacsa.

Forrás: [origo]

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK