Sandra Bullock és az istenes időcsapda

Vágólapra másolva!
A Megérzés átgondolatlan, bosszantó álfilm, amelyben egy háziasszony sivár lelkiélete paranormális jelenségeket csikar ki a készítők agyából. Pironkodó ufók, parttalan vonósok, üresen kongó tanulság.
Vágólapra másolva!

Zavartan szorongok, semmit sem értek, lassan elveszítem a józan eszemet, de azt nagyon pontosan tudom, hogy az utolsó hat percben majd kirobban a feszültség, hirtelen összeáll a kép, és az agyam sebes iramban vágtáz majd a jelenet-emlékek között, hogy jóleső sóhajokkal összekösse a finom, de biztos kézzel köréjük font szálakat. Ilyen, amikor jó misztikus thrillert nézek. Nincs belőle sok; utoljára öt éve láttam egyet, Más-világ volt a címe. A többi zűrzavaros, igénytelen, röhejes darab, hajmeresztő befejezésekkel. Mint például a Megérzés.

Ebben a történetben egy kétgyermekes, bakfisléptű amerikai háziasszony (Sandra Bullock) a misztikus megérző, aki egyik nap férje (Julian McMahon) halálhírére botorkál ki az előszobába, másik nap meg rádöbben, hogy az egész csak álom volt. Harmadnap megint halott a férfi, negyednapra viszont virgoncan szuszog ebben a világban, mintha mi sem történt volna. Itt az óriási kérdőjel, a rejtély. A vonósok áradnak, az elveszett hős fájdalmasan néz és közben kapkod ide-oda, hiszen az észnek meg kell állnia ettől a nagy furcsaságtól. Jó ötven perc álmélkodás után aztán végre megrázza magát, tollat ragad és felskicceli az új órarendet: Jim hétfőn még él, kedden már nem, csütörtökön feltámad, a temetés szombaton. Fantasztikus.

Ne éljük azért annyira bele magunkat. Akit érdekel a megfejtés, azt Bill Kelly forgatókönyvíró üres kézzel küldi haza. Nincs itt semmi látnivaló, kérem. Nemhogy a végső, nagy csavar marad el, de a napok közti, viszonylag egyszerű időcsapda sincs tisztességesen átgondolva. Jó példa erre az összekarcolt arcú leány esete - aki beül rá a moziba, majd meglátja, miért. De ha nem megy a logika, inkább poénkodják el bátran. Ha Sandra Bullock holnap felébred, bánatos harcsabajsza nő, litvánul kezd beszélni és egy lila esernyővel szúrkálja az ura koporsóján a koszorút, az legalább szórakoztatóan következetlen, és nem csak szimplán az.

Forrás: [origo]
Sandra Bullock és Julian McMahon a filmben


De a Megérzés bosszantó hülyeségeit, a bágyadt, letargikus sztori lassan cammogó kibontását is alulmúlja a végső, hajmeresztő sugallat, amit a zilált háziasszony nyugodt mosolyú papja közöl a nézőkkel: ahol nincs istenhit, ott a Természet ilyen és ehhez hasonló paranormális látomásokkal tapasztja be az őrjítő vákumot. Ez a megfejtés, ezért történt minden. Sandra az ima helyett inkább gyerekezett, a szennyest bogarászta, meg a barátnőjével trécselt a vonalason. Aztán eljött a pillanat, amikor lelkiélet hiányában a Természet arra ítélte, hogy megérezze - valószínűleg szintén hitetlen - férje halálát. Csodálatos. Ez a csattanó még a Julianne Moore-féle Felejtés emberszippantó ufóiból is lenyalthajú, ásítozó porszívóügynököt csinál.

És akkor még mindig nem értem el a tanulsághoz: figyelem, tanuljuk meg értékelni azt, ami a miénk. Ez az üzenet, ez van írva nagybetűkkel, két órán keresztül Sandra Bullock vackorba harapott képére. Mégsem működik. Hiába a jószándék: a házaspár sorsa hidegen hagy, a kapcsolat nincs megírva, Bullock és McMahon között nincs semmi, amitől a nagy igazság hitelesen csengene. A miénk volt, de minek. Elveszítjük, na és. Nagy ügy.

Mesterházy Lili