Abortusz vitte el a pálmát a cannes-i filmfesztiválon

2007.05.27. 21:42

Tavaly értetlenül szemléltük a díjazottak listáját, idén viszont az az egy film nyert Cannes-ban, amely mindenkinek tetszett. A románok vitték haza az Arany Pálmát és az Un Certain Regard szekció fődíját is.

Ahogy azt a fesztivál első estéjétől kezdve sokan - köztük mi is - megjósolták, az Arany Pálmát idén a román Cristian Mungiu Négy hónap, három hét, két nap (4 luni, 3 saptami si 2 zile) című filmje nyerte. Az 1987-ben, egy délután leforgása alatt játszódó dráma egy főiskolás lány illegális abortuszát meséli el életszerű, szinte dokumentarista stílusban. Az idei év egyenetlen színvonalú versenyprogramjában tulajdonképpen ez volt az egyetlen film, amelyet a kritikusok kivétel nélkül szép, magas szintű munkának tartottak, és örülünk, hogy a Stephen Frears által vezényelt zsűri véleménye is ugyanez volt. (Olvasd el az Arany Pálma-díjas film rendezőjével készített interjúnkat!)

Nem csak a főprogramban, hanem az Un Certain Regard-szekcióban is a románok győzedelmeskedtek: Cristian Nemescu Calfornia Dreamin' című alkotása nyert. Nemescunak ez volt az első nagyjátékfilmje, de még mielőtt teljesen befejezhette volna, elhunyt autóbalesetben. A zsűri fontolgatta, hogy emiatt ki is veszik az alkotást a versenyből, azonban, amikor megnézték a filmet, meggondolták magukat, mert ezt találták messze a legszínvonalasabb alkotásnak a szekcióban.

A zsűri nagydíját a japán Naomi Kawase Mogari no mori című filmje nyerte, amelyből Onozó Róbert kollégánk látott egy fél órás részt, és elmondása szerint "pokoli volt". A legjobb színésznő díját a dél-koreai Jeon Do-yeon kapta Lee Chang-dong Secret Sunshine című filmjében nyújtott alakításáért, a legjobb színész pedig Konstantin Lavronenko lett, aki a Visszatérés rendezője, Andrej Zvagincev új filmjében, az Izgnanie-ben játszott.

Julian Schnabel csak mellékállásban rendez, harmadik filmjéért, a Szkafander és pillangó-ért mégis hazavihette ma este a legjobb rendező díját. Az Elle magazin lebénult, csak pislogással kommunikáló főszerkesztőjének igaz történetét valóban nehéz rendezői feladat lehetett feldolgozni, csak azt sajnáljuk, hogy a főszereplő Mathieu Amalricot nem díjazták, pedig már önmagában a szerep elvállalásáért járt volna neki az elismerés.

A legjobb forgatókönyv díját a Fallal szemben rendezője, a török-német Fatih Akin kapta Auf der Anderen Seite című új filmjéért. (Olvasd el Fatih Akinnal készített interjúnkat!) A zsűri különdíját megosztva ítélték oda a fesztiválon nagy sikert, hazájában pedig nagy botrányt aratott Persepolis című animációs filmnek, amely az iráni vallási forradalomról szól, valamint Carlos Reygadas Luz silenciosa című alkotásának. Gus Van Sant sem távozott üres kézzel: a hatvanéves fesztivál speciális "születésnapi" díját vette át Stephen Frearstől Paranoid Park című versenyfilmje és teljes karrierje elismerésenként.

A legjobb elsőfilm Arany Kamera díját, melyet Martin Scorsese adott át, Etgar Keret és Shira Geffen kapta a Meduzot-ért, Anton Corbijn Control című Joy Division-filmje pedig különdíjban részesült. A legjobb rövidfilm Elisa Miller Ver Lloover-je lett. Jane Fonda életműdíjat vehetett ét Gilles Jacobtól, a fesztivál igazgatójától.

+ + +

Legjobb film

Bujdosó Bori: Ha szigorúan értelmezném a kategóriát, a kritikusok többségével egyetértésben nekem is a román versenyfilmet, a Négy hónap, három hét, két nap-ot kellene megemlítenem itt, de most, hogy már leülepedtek bennem a fesztivál filmélményei, nem Mungiu alkotása maradt meg legélesebben, hanem Harmony Korine Mister Lonely-ja. Az alapötlet már önmagában zseniális: a rendező egy Michael Jackson-imitátor útján keresztül mesél az eszképizmusról és a saját döntéséről, hogy sok év tengődés és drogozás után visszatérjen a valóságba. Önterápia eszeveszett humorral.

Forrás: [origo]
Samantha Morton és Diego Luna a Mister Lonely című filmben


Mesterházy Lili:
Unalmasan azt szajkózom, amit a Cannes-ban körülöttem pörgők kilencven százaléka: Cristian Mungiu román versenyfilmje, a Négy hónap, három hét és két nap magasan kiemelkedett az idei darabok közül. Mungiu gyomorszorító precizitással mesél egy olyan korról, ami nem is olyan rég itt, Magyarországon is a mindennapokat jelentették és a tragikus történet ellenére sem veszíti el humorát és emberségét.

Onozó Róbert: Amikor ezt írom, még nem tudni, hogy kap-e díjat és melyiket, de páratlan konszenzus alakult ki a fesztivál kritikusai közt arról, hogy az idei versenyből toronymagasan kiemelkedik a román Négy hónap, három hét, két nap. Tíz nap átlag három mozilátogatása alatt egyszer sem ingott meg az ennek az intelligens, érzékeny filmnek az elsőségébe vetett hitem. A versenyprogramon kívül a Smiley Face című nem kevéssé idióta, betépős komédiát élveztem a legjobban, de valószínűleg csak azért, mert kellően mosolygós hangulatban kapott el.

Varga Ferenc: "A színpadon is utálom ha narkósok röhögnek rajtam, mert annak valahogy semmi értéke. Nélkülem is folyton röhögnek." - zsörtölődött Woody Allen az Annie Hall-ban. Hál' istennek Gregg Araki rendezőnek nincsenek hasonló fenntartásai a tudatmódosult nézők szórakoztatásával kapcsolatban, mert Smiley Face című stoner-komédiája gyakorlatilag élvezhetetlen azok számára, akik a, nincsenek éppen beszívva, vagy b, nem rendelkeznek tapasztalattal a fű agyra kifejtett hatásával kapcsolatban. Én természetesen soha életemben nem fogyasztottam marihuánát, mert az illegális, viszont páratlanul fejlett empátiával rendelkezem, ezért halálra röhögtem magamat ezen a filmen.

Legjobb férfi alakítás

Bujdosó Bori: Nem a hivatalos programban, hanem a filmpiacon találtam meg az idei fesztivál számomra legemlékezetesebb alakítását: Nagy Zsolt nyújtotta Novák Erik Zuhanórepülés című filmjében. A budapesti alvilágban kalandvágyból fülig megmártózó, egyszerre kemény és érzelmes fiú figurája különösen megragadott, mivel Zsoltot pár hete még egészen más bőrbe bújva láttam, Bánk bánt játszotta Zsótér Sándor rendezésében, és ott is pompás volt.

Mesterházy Lili: Vlad Ivanov (Dr. Bebe - Négy hónap, három hét és két nap) alig negyedórára jelenik meg a filmben, mégis sokáig felbukkant még az agyamban ez a visszafogottan lehengerlő karakter. Irtózatos fickó, Ivanov mégsem csinál klisé-szörnyet belőle; meghagyja embernek, hogy még rémisztőbb legyen.

Forrás: [origo]
Javier Bardem a No Country for Old Men című filmben


Onozó Róbert:
Egy hihetetlen karakter bőrében egy hihetetlenül jó színész: a Coen testvérek vérben tocsogó remekműve, a No Country for Old Men egyértelműen Javier Bardemnek köszönheti a legjobb és legviccesebb pillanatait. Pedig ez az ember egyáltalán nem viccelt!

Varga Ferenc: A Szkafander és pillangó majdnem teljes játékideje alatt Mathieu Amalricnak kizárólag a bal szeme állt rendelkezésére az érzelmek kifejezésére, mégis sikeresen kötötte le a nézők figyelmét, és meggyőzőtt arról, hogy ennél jobban senki más nem tudta volna eljátszani ezt a szerepet.
 
Legjobb női alakítás

Bujdosó Bori: Valeria Bruni-Tedeschi Actresses (Színésznők) című filmjében gyakorlatilag önmagát játssza, a középkor küszöbére érkező színésznőt, akinek el kell döntenie, hogy a korral egyre nehezebbé váló karrierjére koncentrál vagy családot alapít, amíg még lehet. Bruni-Tedeschi nem fényezi szakmáját és saját magát, a színházat hatalmas, egymással vetekedő egók gyűjtőhelyeként ábrázolja, alteregója pedig egy önző, hisztis, kinevethető nőszemély, akit azért szeretni is lehet.

Mesterházy Lili: Anamaria Marinca (Otilia - Négy hónap, három hét és két nap) A csaknem kétórás film állandó szereplője, Anamaria Marinca egyetlen pillanatban sem hibáz. Elképesztő érzékenységgel, tökéletesen játszik.

Forrás: [origo]
Anna Faris a Smiley Face című filmben


Onozó Róbert:
Ha zsűritag lennék, akkor természetesen a Négy hónap, három hét és két nap főszereplőnőjére, Anamaria Marincára szavaznék, de mivel nem vagyok, ezért hadd éltessem a gumiarcú amerikai komikát, Anna Farist, aki kompromisszumok, illetve bárminemű hiúság nélkül elvitte a hátán a fesztivál legmókásabb filmjét, a Smiley Face-t és megcáfolta számomra a tézist, hogy beszívott főhőst nézni a világ legunalmasabb élménye.

Varga Ferenc: Angelina Jolie az A Mighty Heart című filmjével vált igazi színésznővé, mert most először tudtam megfeledkezni arról, hogy a világ leghíresebb médiaszemélyiségét nézem a vásznon, és csak a figurát láttam. Különösen jól oldotta meg azt a jelenetet, amelyben megtudta, hogy meghalt a férje, pedig ha azt csak egy kicsit is elszúrja, akkor bukott volna a film is.

Legnagyobb csalódás

Bujdosó Bori: Sajnos idén egyik csalódásom követte a másikat Cannes-ban, a rendezők tiszteletet parancsoló névsora különlegesen színvonalas programot ígért, ehelyett úgy tűnt, mintha mindenki éppen most került volna alkotói válságba. Leginkább Gus Van Sant szomorított el, aki a letaglózó Utolsó napok-at követően egy felszínes, öncélú filmet lökött a nézők elé. A Paranoid Park-nak Van Sant home videói között lenne a helye, nem a mozikban.

Mesterházy Lili: Érdekes módon nem voltak nagy csalódásaim. A berlini fesztivál idei pocsék felhozatala jó előre kiölte belőlem a szenvedélyt és őszintén tudtam örülni minden értékes filmnek - a gyenge darabokon meg csak bágyadtan szunyókáltam. Talán az enyhébb csalódások között ott van a humortalan, lefáradt Ocean's Thirteen vagy Fatih Akin új filmje, az Auf Der Anderen Seite, ami meg sem közelíti az előző film, a Fallal szemben lenyűgöző intenzitását.

Onozó Róbert: Jó pár pocsék film eljutott Cannes-ba idén is, de igazi csalódásnak azt tartom, ha egy istenített kedvenc rendezőm középszerű filmmel áll elő, ami abszolút hidegen hagy - pontosan ez történt Wong Kar-wai első angol nyelvű filmje, a My Blueberry Nights esetében.

Forrás: [origo]
Norah Jones és Natalie Portman a My Blueberry Nights című filmben


Varga Ferenc:
Nem volt könnyű dolga Anton Corbijn rendezőnek, amikor arra adta a fejét, hogy megfilmesíti Ian Curtis életét és munkásságát, mivel erről a témáról már készült egy tökéletes film (Nonstop partiarcok), és a tökéletességnek megvan az a sajátossága, hogy képtelenség rajta javítani. A Control-t viszont még akkor is egy sikerületlen próbálkozásként kellene számon tartanunk, ha légüres térben vizsgálnánk. Ebben a filmben Curtist egy jóravaló, kiegyensúlyozott fiatalembernek ábrázolják, aki két nő között tépelődik, majd váratlanul felköti magát. Az érdektelen dráma mellé még kapunk pár béna koncertjelenetet is, amelyek során a Joy Division tagjait játszó színészek gyilkolják meg a klasszikus számokat. Curtis sajátos színpadi mozgása pedig leginkább egy riadt tekintetű karatézó majomra emlékeztetett Sam Riley interpretálásában.

Filmek, amiről kimentünk vagy elaludtunk rajtuk

Bujdosó Bori: Ha aznap nem öt filmet terveztem volna megnézni, valószínűleg nem mentem volna ki fél óra után a Les chansons d'amour (Szerelmes dalok) kora reggeli vetítéséről. De mivel egy nap csak három filmet tudok rendesen megemészteni, úgy döntöttem, inkább fenntartom a helyet a többi alkotásnak, és nem csapom el már reggel a gyomromat egy mesterkélt, irritáló darabbal. Louis Garrelt imádom, de jobban szeretem, ha nem pantomimozik és nem is énekel.

Mesterházy Lili: Filmről soha nem megyek ki, csak ülök ott: szundikálok vagy a vibráló vászonra a film helyett odaképzelem az életem. Cannes-ban sokat aludtam. A legtöbbet talán a kínai Night Train alatt, ami Tarr Bélánál lassúbb, viszont csúnya, érdektelen képekkel operált, és amikor néha felbukkantam az álomból, valaki mindig megerőszakolta a rendőrruhás főszereplőnőt. De nagyszerű altató volt még A terror ügyvédje című hosszan burjánzó, gyakran széteső dokumentumfilm is, ami alatt néha körülnéztem a moziban, és elégedetten nyugtáztam, hogy a legtöbben nyájas mosollyal átadták magukat a közösségi szundikálásnak.

Forrás: [origo]
Tilda Swinton ablakot csuk A londoni férfi című filmben


Onozó Róbert:
Mivel a cannes-i program mindig kínál alternatívákat, és rendre duplaannyi filmet szeretnénk megnézni, mint amennyi időben megvalósítható, általában előnyben részesítem a kivonulást a szundikálással szemben. Jobb dolgom akadt a Zodiákus háromnegyedénél és a Sicko második felénél, de indulatból csak Harmony Korine idiotizmusát (Mister Lonely) és egy rémségesen lassú japán versenyfilmet hagytam ott. Az utolsó nap végül becsúszott egy rövidebb szunya is Kusturica rettenetes új próbálkozásán (Promise Me This), de felriadva meg kellett állapítanom, hogy nem csak rossz, de hangos is.

Varga Ferenc: Az idei cannes-i filmfesztiválon kemény leckéket kaptam toleranciából, azon belül is az embertársaim eltérő véleményének elfogadásából. Negyven percig bírtam nézni a Mister Lonely című kuriózumot, amelyet Bujdosó Bori egyenesen a felhozatal legjobbjának kiáltott ki itt fentebb. Nem tudom felfogni, hogyan képes bárki egyáltalán végigülni ezt a kínos és amatőr improvizatív jelenetekből összetákolt céltalan ökörséget, nemhogy még élvezni is.

Legemlékezetesebb sztártalálkozás

Bujdosó Bori: Egyik kedvenc tévésorozatomnak, a Törtetők-nek Cannes-ban vették fel az egyik epizódját a héten. Ha már az összes főszereplő a helyszínre utazott, természetesen sajtótájékoztatót is tartottak (erről később majd részletesen beszámolunk), amelynek végén a szokással ellentétben a színészek nem távoztak azonnal a hátsó ajtón keresztül, hanem lazán beszélgetésbe elegyedtek az újságírókkal. Bár általában nem ragadtatom magamat ilyesmire, a baráti hangulatban nem tűnt túlzásnak megkérni Vince-t, azaz Adrian Grenier-t, hogy vállaljon be egy közös fotót velem. Tényleg szívesen teljesítette a kérést, bár a képen nem látszik, még át is karolt a fotózáshoz.

Mesterházy Lili: Joaquin Phoenix, aki James Gray új filmjét, a We Own The Night-ot hozta Cannes-ba. Kezet fogtunk, ő kicsit belassulva vigyorgott és azt mondta, hogy magyar volt a nagymamája. Kérdeztem, miért játszik mindig nyomoronc lelkeket ("tormented souls"), mire halvány, acélos szemekkel azt válaszolta, hogy azért, mert csak ezeket a szerepeket vállalja el, más nem izgatja. Teljesen logikus.

Onozó Róbert: Régi álmom volt, hogy részt vehessek egy tisztességes, exkluzív cannes-i partin. Az már csak hab volt a tortán, hogy ez az egyik kedvenc rendezőm, Fatih Akin remek új filmjének (Auf der anderen Seite) az ünneplésén valósulhatott meg egy távoli luxusvillában. A német-török szereplőgárda minden tagja elragadó egyéniség, de a buli középpontja és a táncparkett ördöge csakis a közvetlen, magával ragadó Fatih volt.

Varga Ferenc: Legjobban azokat a celeb-spottingos szituációkat élvezem, amikor a híresség nem vesz tudomást arról, hogy mások is látják a viselkedését. Martin Scorsese másfélórás előadása előtt például kiszúrtuk a közönség soraiban a gagyi-filmek királyát, Brett Ratnert, amint a barátnőjével veszekedett, majd fájdalmas arckifejezéssel konstatálta, hogy míg az ő jelenléte a kutyának sem tűnt fel, Quentin Tarantino érkezése bolondokházává változtatta az egész termet. Tarr Béla is mélységesen emberi oldalát mutatta, ahogy a Debussy terem környékén oldalgott, és figyelte, hányan állnak sorba A londoni férfi első sajtóvetítésére.

Legmókásabb cannes-i pillanat

Bujdosó Bori: Némelyik újságíró képes vadállattá változni, ha nem jut be egy vetítésre - ezt bizonyította a hétfő este a Hotel Miramarnál a szemünk előtt lezajlott jelenet. Igaz, a biztonsági őrök valóban inkorrektek voltak: mi is egy órát álltunk sorba Gael García Bernal Deficit című első filmjének vetítésére, mire kiderült, hogy a 8-kor kezdődő előadásra már délután 4-kor (!) megtelt a terem. A szervezők megtehették volna, hogy végigmennek az utcahosszat kígyózó soron, és a hátul állókkal is közlik ezt a nem mellékes tényt, érthető, hogy néhányan felkapták a vizet, amikor rájöttek, hogy hiába vesztegeltek egész este a helyszínen. Az egyik újságíró nem tudta megemészteni a történteket, üvölteni kezdett az egyik őrrel, és letépte a névkártyáját, hogy panaszt tehessen a fesztivál vezetőségénél. A deres halántékú, de verekedésben bizonyára gyakorlott őr visszaüvöltött és zakóját levetve készült az újságíró megrendszabályozására. Az újságíró elővigyázatosan levette a szemüvegét, de aztán inkább továbbra is méltatlankodva elhátrált, minthogy bunyóba keveredjen. Pedig Gael hogy röhögött volna, ha megtudja, hogy két férfi összeverekedett miatta!

Mesterházy Lili: Úgy tizenöt éve inkább elmentem egy bécsi U2-koncertre, minthogy a matematika kettesemért feleljek, úgyhogy szépen meg is buktam harmadik év végén. A régi rajongás mára azért megszelídült, de arra azért elég volt, hogy múlt szombaton rekedtre sikoltozzam magam a U2 Cannes-ra rögtönzött kétszámos minikoncertjén (Vertigo, Where The Streets Have No Name). A Fesztiválpalota lépcsőjén lezavart koncertet itt lehet megnézni és a vicces az, hogy a két szám között egy pillanatra én is látszom a felvételen. Az este igazi meglepetése Javier Bardem volt, aki a VIP-es kordonon belül vadul végigugrándozta-énekelte az egészet, míg a sleppje és a többi VIP zavartan vigyorgott. Nagyszerű fickó.

Onozó Róbert: Óriási élmény lehet egy fiatal rendezőnek átélni a nagybetűs CANNES-I SIKERT visítva kacagó közönséggel, álló ovációval és a film közben is fel-felharsanó tapssal. Ehhez az eksztázishoz segítettük hozzá az eddig nem éppen kiemelkedő filmjeiről ismert Gregg Araki-t (aki 48 éves, de 28-nak néz ki), amikor a Smiley Face közönségének keménymagjaként eltúlzott lelkesedéssel és üdvrivalgással nem hagytuk lankadni az ünneplést. Hiába, nincs is jobb tíznapnyi abortuszdráma-orosz nyomor-ukrán nyomor-Tarr Béla-amerikai mészárlás-arab terroristák kombináció után egy betépős komédiánál!

Varga Ferenc: Érdekes szociológia tanulmány vagy egy zseniális rövidfilm témája is lehetne az a jelenet, amelynek Onozó kollégával voltunk szemtanúi az A Mighty Heart vetítése előtt. Jóval a kezdés előtt érkeztünk, így remek helyeket tudtunk megcsípni az erkélyen. Pont előttünk négy üres hely volt, de egy hostesslány felhívta minden érkező figyelmét arra, hogy ne üljenek oda, mert azok foglaltak. Persze erre a figyelmeztetésre a legtöbben ügyet sem vetettek, és a következő félórában legalább 50 újságíró próbált meg leülni ezekre a helyekre, anélkül, hogy belegondoltak volna abba a nyilvánvaló ténybe, hogy ha már a legtöbb székben ül valaki, szinte biztos, hogy nem rájuk vár ez a négy szuper hely. A hostesslány végtelen türelemmel hajtotta el a folyamatosan bepróbálkozó pofátlan kollégákat, mi pedig kiválóan szórakoztunk ezen az izgalmas emberi komédián.

+ + +

Az [origo] filmklub stábjának értékelése a versenyben és az egyéb szekciókban szereplő filmekről: (*: rettenetes - *****: kihagyhatatlan, X: nem látta)

Bujdosó Bori

Mesterházy Lili

Onozó Róbert

Varga Ferenc

Versenyfilmek

 

4 luni, 3 saptamini si 2 zile

****

*****

*****

****

Auf Der Anderen Seite

X

****

****

****

Import/Export

X

X

****

X

Izgnanie

X

X

**

X

Le Scaphandre Et Le Papillon

***

X

***

***

Les Chansons D'amour

**

****

****

***

A londoni férfi

***

***

***

**

Luz silenciosa

X

X

****

X

Mogari No Mori

X

X

*

X

My Blueberry Nights

X

X

***

X

No Country For Old Men

***

X

*****

****

Paranoid Park

**

X

X

X

Persepolis

X

****

X

X

Promise Me This

X

X

*

X

Une Vieille Maîtresse

X

**

X

X

We Own The Night

**

***

X

***

Zodiákus

***

X

****

****

Egyéb bemutatók
A Mighty Heart

X

****

****

****

Actresses

****

X

****

****

Bikur Hatizmoret

X

****

X

X

Boarding Gate

X

*

X

**

Boxes

X

***

X

X

California dreamin'

X

X

*****

X

Calle Santa Fe

X

****

X

X

Chacun son Cinéma

***

X

***

***

Control

X

X

**

*

Du Levande

X

X

X

***

Go Go Tales

***

X

***

X

La Influencia

X

**

X

X

La Soledad

X

*

X

X

L'Avocat De La Terreur

X

**

X

X

Magnus

X

***

X

X

Mio Fratello E Figlio Unico

X

***

**

X

Mister Lonely

****

***

*

*

Night Train

X

**

X

X

Ocean's Thirteen

X

**

**

X

Pleasure Factory

X

***

X

X

Ploy

X

X

X

***

Savage Grace

**

X

**

**

Sicko

***

**

**

***

Smiley Face

**

X

*****

*****

U2 3D

X

****

****

X

Una Novia Errante

X

**

***

X

Zuhanórepülés

***

X

X

**


KAPCSOLÓDÓ CIKKEK