Robert Graysmith a San Francisco Chronicle karikaturistája volt, amikor a magát Zodiákusnak nevező gyilkos rejtjeles üzeneteket kezdett küldeni az újságnak. Graysmith idővel a megoldatlan gyilkossági ügy megszállottja lett, és saját szakállára nyomozott gyanúsítottja, Arthur Leigh Allen után. Eredményeit Zodiákus című könyvében foglalta össze, amely David Fincher filmjének alapjául szolgált. Az idén hatvanötödik életévét betöltő karikaturista az interjúban mesél arról, hogy mi motiválta annak idején a gyilkos hajszolására, hogy azóta milyen új fejlemények születtek az ügyben és hogy Fincher saját nyomozása milyen eredményeket hozott.

- Még mindig rajzolsz?

- Igen, minden áldott nap. Semmit sem élvezek jobban. Kicsike lakásom van, az egyik felét rajzolásra, a másik felét írásra használom. Este hét körül kezdek neki, és addig dolgozom, amíg el nem kezdődik a Letterman Show.

- Téged is meglepett, hogy mennyire megszállottja lettél ennek az ügynek?

- Meglepett, de amikor benne van az ember, nem annyira veszi észre. Mondtam David Finchernek is, hogy akkoriban nem tűnt olyan furcsának, hogy hajnali kettőkor valahol Vallejóban parkoljak. De most, hogy visszagondolok rá, már egy kicsit tisztábban látom a dolgot, világos, hogy valami különleges zajlott akkoriban. Mindenki megszállottja lett az ügynek, mert korábban még semmi ilyesmivel nem találkoztunk. Később jött Sam fia, a bostoni fojtogató, meg Hasfelmetsző Jack, de '68-ban ez még teljesen új volt.

- A tévé pedig felkapta az ügyet.

- Igen, ez a fickó elég okos volt ahhoz, hogy marketingelje magát. A rejtjeles üzenetei csodálatosak voltak, egy részüket mind a mai napig nem fejtették meg. Ez volt az ő kézjegye, egy afféle hátborzongató kosztüm. Azóta sem történt semmi ehhez fogható. Akkoriban politikai karikatúrákat készítettem, és az volt a célom, hogy egy ilyen karikatúrát készítsek szavak segítségével. Amikor az ember politikai karikatúrát rajzol, egy törvényt vagy határozatot vagy ilyesmit támad. Az ember célja, hogy tényleges reakciót váltson ki, a törvény eltörlését vagy valamilyen változtatást. Ebben az esetben arra gondoltam, hogy mi lenne, ha összegyűjteném az összes ismert tényt, mindent, amit féltékenyen őriztek. Ha mindezt leírom egy könyvben, lehet, hogy valaki valahol véletlenül felismeri a gyilkost vagy megfejti a titkosírást, tehát politikai karikatúraként működhetne a könyv és megállíthatná a gyilkost.

- A mai technikák segítségével megoldható lenne ez az ügy?

- Természetesen, azonnal. Akkoriban mindenki nagyon féltékenyen őrizte, amit tudott, mert, ahogy az egyikük mondta is, "Aki ezt az ügyet felgöngyölíti, az lesz a szuperzsaru, a legjobb nyomozó". A gyilkos öt vagy hat különböző körzetben csapott le, amit szerintem nagyon gondosan kitervelt, bár ebben Fincher nem ért velem egyet. A nem egyértelmű megyehatároknál követte el a gyilkosságokat. Kivonult a serif ügyosztálya is, a rendőrség is, mindenki meg akarta oldani az ügyet, és mindenki megtartotta magának, amit tudott.

Forrás: [origo]
Mark Ruffalo és a Graysmitht alakító Jake Gyllenhaal a Zodiákus-ban

- Fincher miben nem ért veled egyet?

- Ő nagyon szigorú. George Bawart nyomozó módszerét követte, aki később, a kilencvenes években kezdett az üggyel foglalkozni. Ő és Ron Conway százados komoly eredményeket értek el. Az volt a kiindulási alapjuk, hogy minden olyan gyilkossági esetet kizártak, amivel kapcsolatban nem voltak 100%-osan biztosak abban, hogy a Zodiákus követte el, és csak azokat vizsgálták, amelyekben biztosak voltak. David Fincher nagyjából ugyanígy dolgozott, amiben nem volt biztos, az nem került bele a filmbe. A kezdetektől velük voltam, figyeltem, ahogy interjúznak. Mindig felhívtak, amikor ezen dolgoztak, és hihetetlen új információkra derítettek fényt az ügyben.

- Végül is hány áldozata volt a Zodiákusnak?

- Hát, ő azt állítja, hogy ötven, de ebben az esetben nem is maga a szám az érdekes. Az izgalmas az, hogy a gyanúsítottunk ott volt a tónál. Tízen voltak ott, és ő volt az egyik, a börtönből írt leveleiben beismerte. A barátainak is azt mondta aznap este, hogy egy órával a késelés előtt távozott onnan. Találtak egy térképet, amit Arthur Leigh Allen rajzolt a tóról, a gyilkossági helyszínekről, a menekülési útvonalakról, és alá is írta. Szóval ilyesmiket találtak, amik nem kerültek bele a filmbe, de hihetetlen áttörést jelentenek az ügyben.

- Milyen érzés, hogy Fincher ilyen gondosan megelevenített valamit, amit átéltél?

- Csak a legmegdöbbentőbbet emelném ki. A San Francisco Chronicle akkoriban úgy izzott, mint egy harmincas évekbeli szerkesztőség. Írógépek kattogtak, telefonfülkék sorakoztak a falon, és egyszerre csöngött az összes telefon, a futárfiúk sört húztak fel az ablakból leeresztett kosarakban. Az emberek lóversenyfogadásokat kötöttek, a riporterek az autójukban aludtak. Mindez eltűnt, most úgy néz ki a hely, mintha biztosítótársaság lenne, padlószőnyeg van, egy hang se hallatszik, nincs nyüzsgés, nincs igazi verseny. Fincher háromdimenziós tervet készített, és a számítógép monitorán újra megelevenedett az egész. Aztán egy háztömb nagyságú díszlet lett belőle. Ha az ember kihúzott egy fiókot, a Chronicle levélpapírja volt benne, Eagle ceruzák, és a telefonok is működtek. A filmben látható a világítás is, ami egészen speciális, és még ezt is újra megcsinálta, pedig senkin nem emlékszik rá, hogy milyen volt. Elképesztő, hogy ennyit fáradozott a dologgal.

Forrás: [origo]
Robert Downey Jr. és Jake Gyllenhaal a Zodiákus-ban

- Mire gondoltál, amikor találkoztál Arthur Leigh Allennel?

- Egyszer megállt mellettem a kocsijával. Az élénk narancssárga Volkswagenemben ültem, megállt mellettem, behajolt, és egy hihetetlen pillantást vetett rám. Később egy sonomai autóalkatrész-kereskedővel beszélgettem, aki elmesélte, hogy Allen provokálta, hogy "gyere, gyere nekem!", aztán ő arra eszmélt, hogy a szoba túlsó végében fekszik. Az a fickó nem csak intelligens és ravasz volt, hanem bivalyerős is. Veszélyes fickó volt, és ezt csak a legvégén fogtam fel. Eléggé felelőtlen voltam.

Forrás: InterCom