Vénusz és a vének

2007.07.20. 15:03

Az a régi Notting Hill, annak, aki magyarul szerette: Sztárom a párom! Magyar címmel vagy eredetivel: hát lehetett azt nem szeretni? Talán lehetett, én például viszolyogtam tőle. A legósdibb giccset orrontottam friss öltözete alatt.  A Vénuszt viszont, Roger Michell legújabb filmjét az érzelmes műfaj példaadó darabjának tartom.

Úgy csomagolni a kliséket, hogy azok újnak látsszanak - van az ilyesminek technikája. Úgy csomagolni a kliséket, hogy maguk a klisék tűnjenek el: az már igazi bravúr, és valami ilyennek lehet tanúja az ember a Vénusz nézőterén.

Író kell ehhez, a jobbak közül. A forgatókönyvet Hanif Kureishi szerezte. Egyetlen rendezése, a nem is sikertelen London megöl engem óta nem állt kamera mögé. Forgatókönyvíróként azonban, ha kell, minőségi anyagot készít. Frears után leginkább Patrice Chéreau köszönhet neki sokat, az Intimitás hideg és érdes különösségét mégiscsak a könyv készítette elő a kamera számára.

Kureishi szövegkönyve most alig látszik eredetinek (nem is az), de kiváló lehetőséget ad rendezőnek és színésznek, hogy azok kedvükre módosítsák, hangszereljék, színeit adják. Mintha ez a terep lenne a legkedvezőbb az írónak is, meg eddigi filmjeiben a modern giccs, az érzelmeskedés többféle formáit próbálgató Roger Michell rendezőnek.

A Vénusz öreg, beteg, nyomorultan is nagyformátumú színésze, Maurice a tengerparton hal meg, egy fiatal lány karjaiban. Brr. Brr lenne, ha nem Peter O'Toole játszaná, és az előző másfél órában nem hitetne el valamit, nem tudom mit (talán életet és halált, mindent). Brr lenne, ha a lány szeretetre méltó volna, de szerencsére nem az: utálatos, taszító és durva nőszemély, cseléd a szó rossz értelmében. Brr lenne, ha addig is nem nevettetnének meg, olykor keserűen, olykor bohócröhögéssel.

A vénülő színész nem szerelmes, de a gyönyört, a nőt szereti, azt a nőt, minden nőt, princesszt vagy cselédlányt, akiből Vénusz válhat festményen és talán filmvásznon is. Shakespeare szonetteket recitál a cselédlánynak... Ezt csak angol eredetiben lehet, nagyszerű angol színész tálalásában. Ha a filmet botrányképpen magyarra szinkronizálják, minden varázsa elvész. Ilyesmire hitelesen csak angol színészek képesek. Hollywood-megjárta vagy csak Londonban edződött angolok, akárhogy is, a brit színjátékosi hagyományokhoz közelebb, mint Hollywoodhoz.

Forrás: Fórum Hungary
Leslie Phillips és Peter O'Toole a Vénusz című filmben


Ettől aztán nemcsak azt hisszük el, hogy a farmerben is lompos cseléd kíváncsi lesz a versekre, hanem még azt is, hogy a vénemberre is kíváncsi lesz (zárójelben persze: mi magunk meg kíváncsiak az egész filmre.) Elképesztő, hogy ez a történetében, cselekményvezetésében minden eredetiséget teljesen nélkülöző film felöltöződik, hús-vért, formát és értelmet kap a színészektől. Mondom: magyar szinkronnal majd valamikor a tévében semmivé foszlik minden értéke. Peter O'Toole vén Shakespeare-szerelmese prosztataműtétje után impotens lesz, de még mindig vágyat érez (elgépelve, az elgépelést tandorisan megtartva: 'vágat érez') - verekedni kezd a cselédlány tetovált pasijával, sőt elviseli, ha maga a cselédlány néha csúnyán tökön rúgja. Ez nem a Vágy titokzatos tárgya, ez mosolyogtató kakashaldoklás. Egy színiiskola búcsúdala, bár a dallamot már kevesen élveznék ... de a rendező és komédiásai még erre is ügyelnek. -  Nincs itt semmiféle Greenaway-opusokra jellemző szómágia és szövegvarázs: csúf, köznapi dolgok és betegségek között kell kakasnak és tyúknak, libának tempóznia.

A Notting Hill-ben Michell ügyeskedve leplezte, hogy szemérmetlenül konfekcióiparos. Azóta nem kell annyira lepleznie: elegyes értékű, halvány, de tisztes próbálkozásai után végre sikerült. Giccs, igen, csakhogy a szó nem feltétlenül bárgyúságot jelölő szitok, nem kéne, hogy az legyen. A Love Story és a mozis Zsivago doktor például klasszikus, inkább ósdi mint ódon giccsek - kínosak voltak születésükkor, kínosak ma is -, épp ez tartja életben őket, hacsak el nem szenderedtek már régi nézőik. Bornírt, modernnek, korszerűnek álcázott vérgiccsekkel tele a néző cipője. De azért igenis! ... vannak a műfajnak árnyalt és szellemes darabjai is, bár ahogy leírtam, most egy sem jut eszembe, Clint Eastwoodnak rémlik egy ravasz remake-je, isten háta mögötti hídról és találkozásról. Kevés? Nem baj: ha nincs ilyen, majd lesz! Ha pedig lesz, és a végtelenben találkozik giccs és nagyon igényes szórakoztatás, akkor a Vénusz-nak ott a helye köztük, az érzelmesen értelmesek között.

Fából vaskarika, hinnénk: "ilyen állat pedig nincs".

Van olyan néha, hogy az egymást elvileg kizáró és megsemmisítő giccs és értelem találkozik. Mint a párhuzamosok: a végtelenben. A nézőt egyes-egyedül a színészek, főleg Peter O'Toole cipeli a végtelen távlatokba, és a rendező ezt megengedi nekik. A forgatáskor hetvennégy éves, Shakespeare-hősökön edzett színpadi és mozi-óriás már jó ideje kedvelt alakítója kosztümös királyoknak, agg nagy uralkodóknak. Most sokkal nehezebb szerepe akadt.

Forrás: Fórum Hungary
Peter O'Toole a Vénusz című filmben


Roger Michell nem "feltalálta" a hibátlanul ízléses és igényes szórakoztató filmet, vagyis azt a ritka spanyolviaszt, mely fogyóáru lehetne, ha nem volna egyre ritkább a durvaság és primitivség mozipiacán. Nem ő találta fel, de tapsra ingerel, mert méltánylandó tudással ügyel, hogy nála legalábbis, az ő vásznán még ne pusztuljon ki ez a filmfajta.

Jó, hogy London közelében is van tenger, ahol meg lehet halni. "Belső tenger", ha úgy tetszik, hiszen belső tenger nemcsak a spanyoloknak jut, hullámzik az minden jól megalkotott regény, szinpadi vagy filmfigurában, sőt sokak szerint a valódi életben is.

Bikácsy Gergely

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK