Kéz a kézben: Bergman és Antonioni

2007.08.04. 17:51

Bergman és Antonioni - kik ők, miért olyan nagy szám, hogy meghaltak? Fogadjunk, hogy sokan nem értették. Ha tudjuk is róluk, hogy a filmművészet meghatározó személyiségei, nem feltétlenül tudjuk, hogy mitől azok. Mi utánajártunk, és közben az is kiderült, hogy a nagyságuk előtt roskadozni nem generációs kérdés.

Négy kérdésre vártunk választ azoktól, akikrol úgy véltük, közük van Ingmar Bergman és Michelangelo Antonioni életművéhez. Györffy Mikós mindkét rendezőről írt könyvet (Bergmanról 1976-ban, Antonioniról 1980-ban), Sopsits Árpád ebben az évben kezdett dokumentumfilmet forgatni Bergmanról, de a Mesterrel már nem találkozhatott; Mundruczó Kornél és Fliegauf Benedek véleményére pedig azért voltunk kíváncsiak, mert úgy véltük, fiatal szerzői filmesként ismerniük kell a Nagy Öregek munkáit.
 
Először arra voltunk kíváncsiak, mit jelentett nekik Bergman és Antonioni.
 
Sopsits Árpád: Fiatalon azt gondoltam, hogy én leszek, aki Bergman metafizikáját, pszichológiai látásmódját és Fellini vizuális költészetét egyesíti. Ezzel még adós vagyok.

Igazából tavaly szerettem volna leforgatni a filmet Bergmanról, amikor még jobb állapotban volt. De aztán megoperálták, nekem pedig nem jött össze rá a pénz. Az idén sem a közszolgálati televíziók adták a pénzt, hanem a Budapesti Kamaraszínház és a Hunnia Filmstúdió támogatta az ötletet. A film a munkatársaival, színészeivel, barátaival, kritikusokkal  készült beszélgetésekből épül fel, illetve civil emberek személyes élményeit, benyomásait, véleményét is tartalmazza. A merítés nemzetközi. A címe Séták Bergman körül. A korona persze az lett volna, ha magával Bergmannal is beszélgethetünk, ez még szervezés alatt volt. Sajnos nagyon nehéz volt megközelíteni, hiába beszéltem a lányával, és jártam kint a szigeten, ahol élt. Most meg már sosem találkozunk.
 
Györffy Miklós: Bergman és Antonioni az a két alkotóművész volt, akik annak idején, a korabeli kortársak közül, a legnagyobb hatást tették rám, különösen fogékony életkorban lévő fiatalemberre. A hatvanas években valóságos kinyilatkoztatásokként fogadtam be filmjeiket, amelyek egyúttal a filmművészet határtalan - és mára veszni hagyott - lehetőségeit is megmutatták számomra.

Forrás: [origo]
Ingmar Bergman: A csend


Mundruczó Kornél:
Bergman számomra a makulátlan életmű lehetőségét jelenti. A megalkuvások nélküliséget, olyan művészetet, melyben az alkotó csak magának tartozik elszámolással. Számomra minden filmje arról a romantikus gondolatról szól, hogy az emberi lét elevenségét az jelenti, hogy az ember mint lény érez, és megengedi magának az érzelmek viharát. Antonioni esetében ami igazán megérintett az a Vörös sivatag, de a többi filmjét is nagyon pontosnak tartom szellemileg.
 
Aztán az érdekelt minket, mit jelentenek ők a filmtörténetben.
 
Györffy Miklós: Fellini, Bunuel, Tarkovszkij és mások mellett ők teremtették meg a filmművészetnek azt a modern formáját, amelyet én - belátom: elfogultan - úgyszólván magával a filmművészettel azonosítok. Ez a filmművészet nem ipar-művészet, nem alkalmazott művészet volt, mint a mai film, hanem formateremtő művészet. Formájával kifejezte és formálta a kort és a benne élő embert. Bergman és Antonioni egy-egy filmje után az ember másképp látta a világot és önmagát, mint előtte. Ez a fajta igény és törekvés eltűnt velük a filmművészetből.
 
Mundruczó Kornél: Bergman szerintem a legkegyetlenebb filmrendező. Olyan pontos tükröt tud tartani elénk, és különös módon a figurái ennek ellenére - vagy éppen ezért - szerethetők maradnak. Magunkra ismerünk bennük. Bergman mindent támad. Istent, hitet, családot. Annyi paradigmát kérdőjelez meg, annyi kérdést tesz fel, hogy filozófiailag válik igazán fontossá, és nemcsak a saját kora számára. Ehhez képest Antonioni szerintem a maga korában tudott kinyitni sok ajtót, de nem nem minden filmje örökérvényű.

Forrás: [origo]
Michelangelo Antonioni: Az éjszaka

Sopsits Árpád:
Antonionit az egyik legeredetibb nyelvújítónak tartom, aki főleg azzal kísérletezettt, hogy hogyan helyezze el a térben a szereplőit, hogyan kövesse le őket, illetve a bennük zajló eseményeket. Nem nagyon használt premier plant, nem akarta ráerőszakolni a nézőre, hogy mit nézzen. Egy arcnál tágabbra nyitotta a teret, a szereplői néha elvesztek a térben. Titkolózó, szemérmes, távolságtartó ember volt, ezért is nem ment olyan közel a szereplőihez. Voltaképpen mindenkinek a személyisége tükröződik a munkáiban.

Bergman éppen ellenkezőleg, ő mindig arcokat mutatott, mert az arc rezdülésein keresztül akarta a  pszichét megközelíteni, neki az arc volt a táj. Ezért is játszott sokat a fény-árnyék hatással. Eleinte kicsit színházszerű filmeket készített, késobb vált "filmesen" gondolkodó filmessé. Ő tette a filmet igazán képessé arra, hogy  filozófiai és metafizikai problémákat valóban ábrázolni tudjon. De ahogy idősödött, egyre inkább elfordult a metafizikai témáktól és a mindennapi emberi  viszonyokra koncentrált.

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK