Jodie a vérzivatarban

2007.10.24. 11:30

A másik én-ben Jodie Foster újra sebzett nőt alakít, aki bosszút áll a gonoszokon. Csak az nem világos, jól teszi-e. Az sem, miért érdekeljen ez minket, ha a film egy unalmas, kiszámítható, felszínes melodráma, ami néhány percre kap erőre, és akkor sem a hős miatt.

Szeretem Fostert, de annyiszor feszítette már be az állkapcsát, hogy lehetetlen komolyan venni. Jodie Foster ma akkor jó, amikor nem vérszomjas, bosszúálló (anya)tigrist játszik. Nem véletlen, hogy ha néhány percre szomorú szemű francia kofa lesz belőle (Jeunet Hosszú jegyesség-ében) vagy velejéig romlott pénznő (Spike Lee: A belső ember), könnyedén beszippant és lejátszik mindenki mást a vászonról. Ha a jó öreg befeszülést választja, akkor csak Jodie Foster marad, a színésznő, aki már megint elvállalt valami girl power-filmet.

A másik én sajnos pontosan ez a típusú Foster-film: a törékeny hőssel borzalmas dolgok történnek, úgyhogy pengére húzza a száját és elindul, hogy kibelezze a gonoszt. Foster neve Erica Bain, városa New York, foglalkozása rádióműsor-vezető, vőlegénye nagyon szereti. Neil Jordan meglepően felszínes felvezetést kanyarint Erica köré: kapcsolata meseszép, mint egy Hallmark-kártya, sehol egy felhúzott szemöldök, gyűrött legyintés vagy mosatlan edény. Bain rádióműsora meghökkentően mesterkélt, mélynek szánt álértelmiségi érzelgés - kizárt, hogy egy magára valamit adó New York-i adó foglalkoztatná a mi Ericánkat. Mindegy is, tudjuk, hogy ez a néhány percnyi hevenyészett műidill az olcsó bosszúdráma műfajában úgyis csak arra kell, hogy valaki nagyon hamar besétáljon és apró darabokra robbantsa az egészet.

Forrás: [origo]
Terrence Howard és Jodie Foster A másik én című filmben

És igen, befut a menetrendszerinti brutális tragédia; a hős most már bosszút kell, hogy álljon. Erről szól ez a film. Fegyvert szerez és használni kezdi, belegyalogol a kiontott vérbe. Erica nagyon lepattant helyeken mászkálhat, vagy ez a New York úgy, ahogy van pokoli hely, egy kész Gotham City, mert akárhová megy ez a nő, gyilkosok-erőszakolók támadnak rá. Szegény Giuliani, hiábá éltél. De szerencsére Ericánál pisztoly lapul és Erica öl, amíg meg nem találja azokat, akik tönkretették az életét. Vagy utána is, ez nem világos.

Ebből a filmből nem nagyon derül ki, mit gondol Jordan vagy akár Foster az önbíráskodásról. Ha van fegyvered, használod is, valahogy így. Erica bűntudatot érez, persze, hiszen nem szörnyeteg, hanem egy apró termetű, érzékeny rádióműsor-vezető. De annyira azért nem sajnálhatja a dolgot, különben megpróbálná valahogy megállítani saját magát. A másik én túl messziről táncolja körbe azt a nagyon fontos kérdést, hogy jogunk van-e vérbosszúhoz és ha igen, változtat-e bármin, ha sokszor belelövünk néhány gonosz emberbe. Így aztán marad a felszínes melodráma, tele bosszantóan valószerűtlen pillanatokkal.

A film természetesen Foster filmje, de szerencsére a Pánikszobá-val vagy a Légcsavar-ral szemben itt komoly partnert kap Terrence Howard személyében. Howard nagyon okos színész, jó nézni, ahogy játszik és ahogy sokkal többet kihoz a törvény szavát képviselő nyomozó karakteréből, mint amiről az eredetileg szólt volna. Foster és Howard szépen feszülnek egymásnak, erős jeleneteikre lehet talán egyedül emlékezni A másik én-ből, erre érdemes. A többi egy ingoványos talajra kent D-listás bosszúfilm.

Mesterházy Lili

KAPCSOLÓDÓ CIKK