Kamondi Zoltán: Jó innen elmenni és még jobb visszajönni

2007.10.26. 18:26

Kamondi Zoltánnal új filmje, a Dolina kapcsán beszélgettünk arról, hogyan mentette meg az életét Spiró György, milyen viszony fűzi Magyarországhoz, miért nem lett belőle matematikus, mit gondol a rendszerváltásról vagy a Dolina egymilliárdos költségvetéséről, és arról, milyen szerelmet él meg Eszenyi Enikő oldalán. Interjú.

Kamondi Zoltán egy pohár vörösbor mellett mosolyog a budai kávézóban, a feje búbján a Kamondi-féle kis sityka ma fekete és horgolt (vagy kötött, ez hirtelen nem világos, de nem vizsgálgathatom túl feltűnően). A rendező hosszan fújja ki a füstöt, a háttérben a zongorista érzelmes Neoton- és Gloria Gaynor-slágereken pöntyög.

Előző este az Uránia moziban tartották Kamondi új filmje, a Dolina díszbemutatóját, először erről kérdezem. "Jó volt, hosszú volt, jókat beszélgettünk utána. Egy díszbemutató nagyon más, családiasabb, mint egy szakmai bemutató, mint mondjuk a filmszemle; ide ellenség nem jön, csak barátok, ismerősök, vagy azok, akik valóban kiváncsiak erre a filmre. Ezzel persze nem zárult le a munka: egyrészt vágjuk a tévéváltozatot, másrészt még tart a koprodukciós balhé, a finanszírozást rendbe kell tenni... talán egy év múlva végre kikeveredek Bogdanski Dolináról. Azt szoktam mondani, hogy mint a főhős, Gabriel Ventuza, beleragadtam én is. 2006 tavaszán kevertük a filmet, addig a pontig folyamatosan dolgoztunk rajta. Aztán jött egy pillanat, amikor úgy éreztem, elkészült, aztán rájöttem, hogy mégsem tetszik, újravágtam, közben jött az olasz koprodukciós partner csődje, és hirtelen kikerültem az alkotásnak abból az édes burkából, amikor az ember csak a saját munkájával van elfoglalva. Producere is voltam a filmnek, de amíg forgattam, az összes produceri munkát átadtam az executive produceremnek; a forgatás alatt csak a rendezéssel foglalkoztam. De a film előkészítésében és a finanszírozásának a felépítésében én hoztam meg a stratégiai döntéseket, én vezettem a tárgyalásokat... A Kísértések sikere után mindenhol fogadtak, komolyan vettek, könnyű volt meglovagolni azt a helyzetet."

A Dolina története 1999-ben indult, amikor Kamondi elolvasta Bodor Ádám regényét, Az érsek látogatásá-t. "Sokszor 2000-et mondok, hogy akkor olvastam a regényt, de utánaszámoltam, és kiderült, hogy egy évvel korábban, tehát nyolc éve kezdődött minden. Rá egy évre kezdtem el a Kísértések-et csinálni, így gyakorlatilag közbeékelődött egy másik film. 2002 tavasza óta már napi huszonnégy órában foglalkoztam a Doliná-val. Ez azt jelenti, hogy az alatt a négy év alatt, amíg eljutottunk a film lekeveréséig, egy hétvégényi nyaralásom se volt. És ez alatt a négy év alatt egy olyan pillanat nem volt, amikor untam volna, akkora boldogságot okozott az, hogy a Bodor-szöveggel foglalkozhattam. Egy pillanatig nem volt terhes nekem, pedig iszonyatos mennyiségű munka volt vele. Akármekkora volt a baj, a legdurvább helyzetek mögött is ott volt az, hogy dolgoztunk a forgatókönyvön, vagy castingoltunk, tehát valami kreatív munkát végezhettünk."

Fotó: Pályi Zsófia
Nézz még több képet Kamondi Zoltánról!


A film története mára összefonódott a koprodukciós támogatás körüli problémákkal: a forgatás felénél derült ki, hogy az olasz partner csődbe ment, és mégsem tudják finanszírozni a filmet. "2004 telén vettük fel a téli jeleneteket, 2005 nyarán a többit. A két forgatás közti szünetben kezdtük érezni, hogy valami baj van az olaszokkal. Fizetési halasztást kértek, más hangnemben válaszoltak a leveleinkre, telefonjainkra. Akkor még nem mentek csődbe, de már sejthették a bajt. Ekkor volt egy olyan pillanat, amikor lehetett volna úgy dönteni, hogy a produkció sorsa bizonytalan, stop, le kell állnunk. De gondolj bele, közben ott várt ránk a díszlet, az egész város becsomagolva, hogy ne pusztuljon, az ajtók lepecsételve, mögöttük ott álltak a szobabelsők berendezve... havonta fizettük a berendezési tárgyak bérleti díját, az őrző-védő szolgálatot, hogy ne lopjanak szét mindent, mindez milliókba került. Azt a döntést kellett meghozni, hogy vagy belemegyünk egy nagyon bizonytalan finanszírozási helyzetbe és leforgatjuk a filmet, vagy leállunk, és ki tudja, meddig rakódnak egymásra ezek a költségek teljesen hiába, amíg újra el tudunk indulni. Az is benne volt a helyzetben, hogy soha. Kemény tavasz volt. Végül úgy döntöttünk, hogy folytatjuk. Legbelül, a lelkem mélyén tudtam, hogy megcsináljuk, de nagyon nehéz lesz. Bennem nem volt kétely. Nem is lehetett: ha elbizonytalanodtam volna, ez a film nem készült volna el. Főleg úgy, hogy én voltam a producer is, hiszen a produkció első emberének a metakommunikációja döntő egy ilyen helyzetben. Akár a stábtag, akár a támogató intézmény vagy a koprodukciós partner azt érzi, hogy bennem ott a kétség, hogy attól tartok, hogy ez összeomolhat, akkor össze is omlik."

Hogyan sikerült túllendülni ezen a holtponton? "Tegnap éppen a díszbemutatón mondtam Spirónak, hogy azon a tavaszon ő mentette meg az életemet; abban a két hónapban, amikor állt a stáb, és minden percben azt vártuk, hogy mikor kezdhetjük el újra a munkát. Semmi másról nem szólt ez a két hónap, csak ültem a telefon mellett és vártam, hogy mit döntenek a partnerek, a támogatók. Úgy tudtam ezeket a heteket túlélni, hogy éppen akkor jelent meg Spirónak a Fogság című regénye, és elmerültem benne teljesen. Háromszor olvastam el, oda-vissza. Mondtam is neki tegnap este, hogy ez jelzi, mekkora regény ez, hogy egy ilyen nehéz időszakban, ilyen feszült idegállapotban ez volt az egyetlen, ami teljesen le tudott kötni és ki tudott kapcsolni minden szinten, érzelmileg, intellektuálisan... Az, hogy valójában mekkora a baj és hogy keletkezett egy kétszázmilliós lyuk, ami azért nagyon nagy lyuk, az csak egy éve derült ki. Azóta próbáljuk ezt a helyzetet megoldani. Öt bank finanszírozza a filmet, mindegyiknél a fedezet az én személyes vagyonom. Komoly a helyzet, de ki fogunk ebből is jönni. Eddig mindenből kijöttünk."

Fotó: Pályi Zsófia
Nézz még több képet Kamondi Zoltánról!


"Nem haragszom az olaszokra, nem tudok senkit hibáztatni. Így alakult. Persze könnyebb lenne, ha lehetne valakit hibáztatni és odamehetnék és lepofozhatnám" - mosolyodik el Kamondi. "De nem ez a lényeg. Én boldog vagyok, hogy megcsinálhattam ezt a filmet, boldog vagyok, hogy hét évet Bodor Ádámmal tölthettem. Az, hogy egy zsenivel dolgozhattam hét éven át, döntő dolog az életemben. Ha valakit okolni lehet, az én vagyok, amiért egyáltalán belekezdtem ebbe az egészbe. De azért tettem, hogy megcsináljam azt a filmet, ami tegnap óta megy a mozikban. És most itt a tévésorozat, ami egy teljesen más szerkezetű munka lesz. Ha olvastad, tudod, hogy a regénynek körkörös időszerkezete van: ugyanazt a pillanatot többször, más szemszögből is elmeséli, hasonlóan ahhoz, ahogy az emberi agy is működik, hiszen az egész történet egy visszaemlékezés. Amikor 2000-ben elkezdtük Ádámmal írni a forgatókönyvet, az volt az első, hogy megpróbáltuk visszaadni a filmben is ezt a különleges szerkezetet, de mivel a film máshogy működik, mint a könyv, ahol egyszerűen csak visszalapozol, ha nem értesz valamit és újra el akarod olvasni, a körkörös szerkezet helyett kronologikusan kellett építkeznünk. A tévésorozat viszont megadja annak a lehetőségét, hogy visszatérjünk az eredetihez, mert az az alapötlet, hogy öt részből állna, és mindegyik rész egy-egy szereplő szemszögéből mondaná el a történetet. Így aztán minden rész visszaugrana és újra kezdené a múltnak azt a szeletét, sőt, más szögből, de megismételne olyan jeleneteket, amiket korábban, egy másik szereplő történetében már láttunk. Mindegyik epizód egy külön, önmagában is nézhető, ötvenperces tévéfilm lesz, de ha egyben nézed őket, létrejön a regény visszacsatolásos, ismétlődésre épülő technikája. Új anyagot nem kell leforgatnunk hozzá, rengeteg anyag van, de gyakorlatilag a teljes utómunkát újra kell kezdeni: a vágást, a szinkronizálást, a hangosítást..."

A tévéjáték a jövő, de a Dolina már megy a magyar mozikban. A szakmában nagy port kavart a film egymilliárdos költségvetése. "A negatív visszhangok nagy része abból fakad, hogy a filmnek nagyon magas volt a költségvetése. Ez tényleg bicskanyitogató összeg, megértem, ha egy kolléga azt gondolja, hogy 'tessék, a Kamondi majdnem egymilliárdból csinál filmet, én meg reggeltől estig hajtok, hogy százötven millióból valahogy kihozzak valamit...' Azt hiszem, a nagy költségvetés óhatatlanul ezzel jár. Azok pedig, akiket egyáltalán nem érdekel ez a film, hát nem tudom... Jó, én azt szoktam mondani, hogy érző és gondolkodó embereknek készült a Dolina, és szerintem ilyenből jócskán van ebben az országban. Ha csak azt nézed, hogy egy Van Gogh-kiállításra félmillióan vesznek jegyet, vagy a Vígszínháznak egy évben hasonló számú nézője van, akkor van remény. Ez a film a nézőktől nagyon komoly aktivitást, sőt, kreativitást igényel, és nem az a típusú darab, aminek a végén ott virít az egyértelmű üzenet. A Doliná-nál már a történet összerakásához is eléggé kapaszkodnia kell a nézőnek, mert nem a filmben van benne a történet, hanem a néző fejében születik meg, amikor összerakja magának, ha nagyon figyel. Lehet, hogy a film két órája alatt ez a történet nem teljesen értelmezhető, de a gondolat és az élmény a film után is velünk marad, és később összeáll. Remélem, hogy a látvány, a színészi játék és a zene ugyanakkor ad egy olyan érzéki élményt, amitől a néző nem tud szabadulni, és utána, akár hetekkel később születik meg benne az, amit ettől a filmtől kapott. Ha valaki ezt a munkát nem teszi bele vagy úgy gondolja, hogy ma, a huszonegyedik században egy filmnek, egy műalkotásnak az a funkciója, hogy két órára kikapcsolja a szörnyű életéből és adjon neki két órás felhőtlen szórakozást, az a Doliná-t utálni fogja, és csalódni fog."

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK