Ben Affleck: Csőbe húztuk magunkat párszor

Ben Affleck 25 évesen Oscart nyert a Good Will Hunting forgatókönyvéért, hat év alatt hat 100 millió dollárt meghaladó bevételű filmben szerepelt, aztán pár évig úgy tűnt, a fényes karriernek befellegzett (címszavakban: Bennifer, Gigli, alkoholizmus). Úgy fest, a 2000-es évek második felével jobb időszak köszöntött be Affleck életében, a Hollywoodland meghozta számára a színészi elismerést, a Dennis Lehane regénye alapján készült Hideg nyomonnal pedig tehetséges rendezőként lépett a közönség elé. Affleck filmje európai premierje alkalmából Párizsban adott interjút a sajtó képviselőinek, ahol öt újságíró-kollégával összesen húsz percünk volt arra, hogy kérdéseinket feltegyük neki. Sajnos emiatt sok minden nem derült ki, amire kíváncsiak lettünk volna, viszont megtudhattuk, hogy Affleck szerint mi hiányzik az amerikai filmekből, hogy milyen roppant nehézségekkel kellett szembenéznie a regény adaptálásakor, és hogy mennyire szereti fojtogatni az öccsét.

- Miért tartott ilyen sokáig, mire eljutottál a rendezésig?

- Azt hiszem, azért, mert korábban nem találtam megfelelő alapanyagot, és mert még nem álltam készen a feladatra. Meg persze folyton filmekben játszottam, aminek megvan a maga sodrása.

- Már a legelején tudtad, hogy Casey játssza majd a főszerepet vagy megnéztél másokat is?

- Akkor döntöttem el, amikor kész lettünk a forgatókönyvvel, és a regény főhőséhez képest megfiatalítottuk a figurát. Akkor lettem benne biztos, hogy tökéletes lesz a szerepre.

- Casey figurája meglehetősen hasonlít arra a két figurára, amit Matt Damon, illetve te játszottál a Good Will Hunting-ban. Szándékosan merítettél onnan?

- Ez inkább magától alakult így. Persze az is lehet, hogy ez egyszerűen azt demonstrálja, hogy csak egyféle figurát tudok írni.

- Milyen előnyökkel járt, hogy az öcsédet rendezhetted?

- Nyilván megkönnyítette a dolgomat, hogy vele közvetlenebbül tudok kommunikálni. Meg az is, hogy őt fojtogathattam, amikor nem voltam elégedett... Igazából az volt a fő előnye, hogy ő is ismeri Bostont, érti a közeget, hasonló nézőpontból szemléli a várost, mint én. És az sosem hátrány, ha a színésznek ugyanaz a perspektívája, mint a rendezőnek.

- Nehéz volt megkaparintani a lehetőséget, hogy rendezhess?

- Nem mondhatnám, hogy azzal töltöttem volna az időmet, hogy ajtókon kopogtattam, hogy "légyszi, hadd rendezzek!", inkább fokozatosan alakult ki ez a dolog. Rátaláltam erre az anyagra, egy másik íróval együtt elkezdtünk szöszmötölni az adaptálásával, ami meglehetősen sokáig tartott, és közben lassan összeszedtem a bátorságomat ahhoz, hogy megrendezzem. Egyáltalán nem siettettem a dolgot, mert tudtam, hogy ha az első próbálkozást elszúrom, akkor utána soha többé nem fogok rendezni.

- Nem érezted úgy, hogy rád különösen nagy nyomás helyezkedik amiatt, hogy már a pályád elején Oscar-díjat nyertél?

- Ez egyáltalán nem szerepelt az egyenletben. De azt mondjuk tudtam, hogy ha nem lesz jó a film, akkor senki sem lesz velem elnéző, hogy ha nem működik, akkor arra le fognak csapni.

Ben és Casey Affleck a Hideg nyomon forgatásán

- Egyszerűbb projektet is választhattál volna, ha akartál volna, de feltételezem, hogy ennek az alapanyagnak valamilyen különleges vonzereje volt számodra.

- Éppenséggel csinálhattam volna egy könnyebb filmet, de az nem biztos, hogy jó is lett volna. És nem is keresgéltem alapanyagot, inkább ez az anyag talált meg engem. Abból merítettem önbizalmat hozzá, hogy ez egy olyan film, ami végső soron a színészekről szól, és ebben a tekintetben otthon érzem magam. Azok a dolgok mentek nehezebben, amiknek nem volt közük a színészekhez, és bár színészi alakítások szempontjából sem egyszerű a film, még evvel az oldalával kapcsolatban éreztem magam a legnagyobb biztonságban.

- Milyen érzés volt visszatérni Bostonba és a kamerán keresztül tekinteni rá? Másnak láttad most a helyet?

- Nagyon izgalmas volt. A Good Will Hunting jelentős részét Torontóban forgattuk és csak másfél hetet dolgoztunk Bostonban. Az a film igazából nem a városról szólt, de persze a várossal összhangban csináltuk, bostoni akcentussal és attitűddel, viszont már akkor is foglalkoztatott egy olyan film gondolata, ami megmutatja Boston igazi arcát. Ez már tíz éve dolgozott bennem, és amikor visszamentem, pontosan tudtam, hogyan akarom megcsinálni. Amint odaértünk, teljes sebességbe kapcsoltam, tudtam, hogy hogyan kell kinéznie, hogy hova kell tenni a kamerát, hogy hova álljanak az emberek.

- A filmben idézel egy mondatot Jean Renoir A játékszabály-ából ("mindenkinek megvannak a maga indítékai" - a szerk.). A nehéz erkölcsi döntések témáját tőle emelted át?

- A mai filmek többségéből hiányzik az a szint, amelyik a filmbe beleágyazott gondolatot közvetítené. Valami olyasmit, amit a nézők magukkal vihetnek, ami esetleg vitát provokál azután, hogy kiléptek a moziból. Valamilyen finom eleganciával közvetített, tömör filozófiára gondolok, ami a figurákon és a cselekedeteiken keresztül nyer megfogalmazást. Amerikában ez általában elmarad, a történeteket nálunk sokkal földhözragadtabban fogják fel. Jön egy figura, és íme a története: találkozik valakivel, valamilyen interakció zajlik köztük, aztán a főhős elbukik, mindenféle rossz történik vele, aztán szép lassan kimászik a gödörből, győzedelmeskedik és itt a vége. És mindennek gyakran nincsen semmiféle mélyebb rezonanciája. Előfordul, hogy van egy olyan mögöttes üzenet, hogy mondjuk "a főhős felfedezi a saját értékeit", de ennek igazából nincsen semmiféle filozófiai vagy intellektuális következménye. Szerintem ez fájón hiányzik a filmekből és ezért tetszett a morális dilemma ennek a történetnek a végén, és azt is szeretem benne, hogy a felvetett gondolatok nem didaktikusak, nem tolakodnak előtérbe. A "mindenkinek megvannak a maga indítékai"-gondolatot mindig is megkapónak találtam, ezért akartam tisztelgésképpen beletenni, és persze azért, mert annyira ideillik.

Ben Affleck

- Clint Eastwood azt nyilatkozta, hogy nagyon nehéz volt a Titokzatos folyó-t adaptálni. Te is megszenvedtél Dennis Lehane-nel?

- Rengeteg problémába ütköztünk, és biztos vagyok benne, hogy Clint sokkal ügyesebben oldotta meg a sajátjait. Csőbe húztuk magunkat párszor. A figurákat megfiatalítottuk, mert ez a könyv egy sorozat negyedik része, és nagyon sok mindent át kellett alakítanunk, hogy ez ne érződjön. Úgyhogy a figurákat olyannak festettük le, amilyenek az első könyvben, de a negyedik könyv történetébe helyeztük bele őket. A könyvnek iszonyú bonyolult a cselekménye, ha minden fordulatot bele akartunk volna zsúfolni, hat vagy hét órás lett volna a filmünk. Nagyon sok mindent ki kellett hagynunk, de ezt úgy kellett megoldani, hogy ne lehessen előre kitalálni, hogy mi fog történni és ne romboljuk szét az egészet, megmaradjanak a finomságai. Ha minden benne maradt volna, akkor a teljes játékidő elment volna azzal, hogy a cselekmény halad A-ból Z-be, nekünk pedig szükségünk volt időre a figurák apró részleteinek megmutatásához és az olyan párbeszédekhez, amiknek nem az a funkciójuk, hogy elvezessenek a zsák pénzhez vagy a keresett ujjlenyomathoz. Iszonyatosan hosszú ideig tartott és borzasztóan nehéz volt. Ráadásul két részből épül fel a történet, és nagyon nagy kihívás volt az első felét úgy megcsinálni, hogy a bevezetés ne tűnjön végtelen hosszúságúnak. A cselekmény gigantikus részét el kellett hajítanunk, volt benne egy egész szál, amit teljesen kihagytunk, amiben a rendőrök sorban rabolták el a gyerekeket.

- A sajtóanyagban megdöbbentő adatok szerepelnek arról, hogy Amerikában évente hány gyereket rabolnak el. Nehéz volt eldönteni, hogy mennyit mutass meg ezekből a szörnyűségekből?

- Egyrészt nem akartam cukormázzal borítani semmit, hiszen a történet éppen arról szól, hogy ezek az események milyen hatást gyakorolnak a főhősre, hogyan változtatják meg, hogyan vezetnek ahhoz, hogy gyilkosságot követ el. És ahhoz, hogy megértsd, hogy a végén miért hozza azt a döntést, amit hoz, át kell élned, hogy milyen szörnyűségek történhetnek az elrabolt gyerekekkel. Ha ezt túl szégyenlősek lettünk volna megmutatni, akkor az egész elvesztette volna a hitelességét. Ugyanakkor nem akartuk azt sem, hogy ezek a rémségek hatásvadász módon legyenek tálalva. Remélem, nem estem át a ló túloldalára. A legtraumatikusabb jelenetet úgy oldottam meg, hogy közben mindig elsötétül a kép, azaz a néző úgy látja a történéseket, ahogyan a főhős visszaemlékszik rájuk, mert amikor az ember valami nagyon traumatikus dolgot él át, az agya kirekeszt bizonyos elemeket, és utólag csak felvillanó képekben idézi fel a történteket.

- Igaz, hogy ezentúl elsősorban rendezéssel szeretnél foglalkozni?

- Mindenképpen szeretnék még rendezni, és ez nagyon sok munkát követel, de nem akarom teljesen elhagyni a színészi pályát sem. Igyekszem majd valahogyan összehangolni a kettőt.

- Esetleg már tervezed is a következő filmedet?

- Van pár tervem, de az a baj a rendezéssel, hogy nagyon hosszú ideig tart, míg az ember összehoz egy projektet. Szóval jobb több vasat tartani a tűzbe, és megvárni, hogy melyik forrósodik át először... bár lehet, hogy ezt a metaforát nem egészen így szokták használni. Viszont egyelőre mindegyik terv abszolút titkos. Semmit, de semmit nem árulhatok el róluk.

Ezen a ponton lejárt a kiszabott húsz percünk, és Ben távozni készült, de én még gyorsan feltettem neki utolsó utáni kérdésemet, mire ő felüvöltött...

Bujdosó Bori
Párizs, Franciaország