Nyakunkba szakad a valóság

A 4 hónap, 3 hét, 2 nap olyan film, amin garantáltan sokat tépelődik még az ember, miután elhagyta a mozit. A tépelődés tárgya beállítottságtól függően lehet közelmúltbeli történelmünk, lehet az abortusz borzalma, vagy éppen az a megválaszolhatatlan kérdés, hogy Magyarországon miért nem tud senki olyan filmet csinálni, mint ez?

Cristian Mungiu filmje két egyetemista lány egy napját meséli el '87-ben, egy román kisvárosban. In medias res indul a történet: Otilia és Gabita egy lepattant koleszszobában sietősen készülődnek valamire; miközben Gabita a rezsón melegített gyantával szőrtelenít, Otilia cigit szerez, pakol, szervez. A két szobatársnő közti dinamika pár mondat után világos: Otilia a határozott, túlélő, gyakorlatias, Gabita a tehetetlen, áldozatszerepet játszó, segítségkérő. Hogy pontosan milyen segítségről van szó, az csak később derül ki, miután Otilia nagy nehezen hotelszobát szerzett maguknak és találkozott Bebével, a nyers modorú, középkorú férfival, aki Gabita illegális abortuszát vezényli majd le.

Az első pillanattól fogva ott vagyunk mi is a lányokkal, a ricsajos kollégiumban, a saras utcán, a hotel nyomasztóan ismerős szocreál tereiben, mert Mungiu és csapata tökéletes összjátékkal építik fel hiperrealista filmjüket. Drámai csúcspontok nélkül sodornak magukkal az események, döbbenetesen nyomasztó, de minden percben hihető, ami történik, mintha egy dokumentumfilmet néznénk. Ha párhuzamot keresünk, Mike Leigh filmjei juthatnak eszünkbe, a nézőre terhelt realizmus és a figurák átélhető motiváltsága hasonló, de Mungiu tárgyilagos tekintetéhez képest még Leigh is bombasztikusnak tűnik.

A halálpontosan adagolt párbeszédek abszolút életszerűek - ezért szinte improvizáltnak tűnnek, bár nyilván nem azok -, és az író remek munkája egytől egyig csodálatos színészek révén elevenedik meg. A Gabitát alakító Laura Vasiliu abszolút a helyén van mint ijedt veréb, a Bebét játszó Vlad Ivanov remekel. Őt gyűlölhetnénk éppenséggel, de ez nem könnyű, túl valószerű alak ahhoz, hogy félresöpörjük mint a film gonoszát, a maga módján ő is csak túlélésre játszik, mint mindenki ebben a közegben, bár nem szeretnénk, mégis megértjük. Viszont nem őket visszük haza magunkkal a fejünkben: az Otiliát megformáló Anamaria Marinca az, aki valami olyat nyújt, aminek méltatására nehéz megfelelő jelzőt találni, a "briliáns" üresen cseng egy ilyen visszafogott és sokrétegű alakításnál. Marinca egyszerűen Otiliává válik, ennyi.

Anamaria Marinca a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmben

Nem csak a jövő forgatókönyvíróinak és színészeinek, hanem operatőröknek is tanítani kellene ezt a filmet, Oleg Mutu (ő fényképezte a Lazarescu úr halálá-t és Mungiu rövidfilmjeit is) operatőri munkája úgy briliáns, hogy nem irányítja kéretlenül magára a figyelmet, hanem alázatos ügyességgel szolgálja, hogy belehelyezkedjünk a cselekménybe. Sokszor kézikamerával tapad rá a szereplőkre, mint amikor Otilia a film elején a kollégium szobái közt ingázik, sokszor pedig épp azzal nyom bele minket a jelenetbe, hogy leteszi a kamerát és percekig egyhelyben hagyja mozdulatlanul. Utóbbi legkirívóbb példája a letaglózó vacsorajelenet Otilia barátjánál, amelyben Otiliával szemben ülünk, látjuk-halljuk a képkivágásból ki-be mozgó, kedélyesen eszegető-csevegő családtagokat, de Otiliát figyeljük, akinek az arca egy döbbenetes, néma történetet mesél el, amit csak mi ismerünk.

Sosem lehetünk benne biztosak, hogy mi az, amit végig kell néznünk, és mi az, amit a képzeletünkre fognak bízni az alkotók, de döntéseik mindig helyesek, egyformán fáj, amit látunk, és amiről csak tudunk. A film olyan puritán eszközökkel (kísérő zene például egyáltalán nincs) facsar ki minket, hogy a hatásvadászat leghaloványabb gyanúja sem merülhet fel, a végén nem érezhetjük úgy, hogy visszaéltek az érzelmeinkkel. Cseppnyi egérutat sem hagyó, különös kegyetlenséggel elkövetett nézőkínzás ez részükről.