A fenti megállapításra jutottam a Vérző olaj ma délutáni sajtótájékoztatója végére: a filmjei alapján enyhén megalomániásnak (lásd: Magnólia) tűnő Paul Thomas Anderson és a sajtó előtti titkolózásával maga körül folyton lila ködöt termelő Daniel Day-Lewis a világ legnormálisabb emberei. Szimpatizálok azokkal a filmesekkel, akiken látszik, hogy igazán csak a munkájuk érdekli őket, és nem hajlandók halálosan komolyan venni a filmjeik népszerűsítésével járó olyan kötelező köröket, mint például a felkészületlen újságírók kérdéseinek megválaszolása. Anderson és Day-Lewis pontosan ilyen volt, sokszor finom iróniával hárítottak, de közben végig kedvesek maradtak. A színész a tőle megszokott módon azzal tért ki a figurájával kapcsolatos kérdés elől, hogy "sok hülyeséget írtak már a munkamódszereimről, úgyhogy bármit mondok, csak még több olajat öntök a tűzre. Nem akarom elemeire szedni a figurát, mert utána igencsak nehéz lenne újból összerakni. Munka közben fokozatosan kialakul valami, amit igazából nem én irányítok, ez egy olyan állapot, amit kontrollált anarchiának neveznék".

Forrás: [origo]
Daniel Day-Lewis, Paul Dano és P. T. Anderson a sajtótájékoztató előtt

A színész végig ilyen kedélyesen kerülgette a túl belemenős, illetve ostoba kérdéseket (utóbbi téren az a görög kolléga alakított nagyot, aki képes volt megkérdezni, hogy mi Day-Lewis a véleménye arról, hogy bizonyos országokban az egyház belefolyik a politikába), csak akkor lett láthatóan dühös, amikor az egyik újságíró megkérte, hogy beszéljen még Heath Ledgerről; mire azt felelte, hogy "amilyen szívesen megtettem múltkor, annyira nem szeretnék már Heath-ről beszélni, mert nem akarom tovább fokozni ezt a kibaszott cirkuszt, ami a halála körül kialakult". A nyolc Oscar-díjra jelölt film nyerési esélyeivel kapcsolatban Andersonból annyit lehetett kihúzni, hogy "arra számítok, hogy az összes díjat megkapjuk, azokat is, amikre nem jelöltek", amit Day-Lewis azzal fejelt meg, hogy elárulta, a díjkiosztón vagy lazának tetteti majd magát, miközben valójában nagyon izgatott lesz, vagy tetteti majd, hogy izgul, miközben lazán fogja fel az egészet. A legfontosabb viszont, hogy a Paul Thomas Anderson pályája és a századfordulón élő, embergyűlölő bányász sztorija közti nyilvánvaló párhuzamokra szemfülesen lecsapó újságíró révén megtudtuk a rendezőtől, hogy a film "nagyon erősen önéletrajzi, én is nagyon kevés embert bírok".