Julie Delpy irigylésre méltó multitalentum: megírt, megrendezett és eljátszott egy intellektuális vígjátékot, mindezt anélkül, hogy különösebb kompromisszumokba kényszerítette volna magát. Ennek következtében a 2 nap Párizsbant így is, úgy is szeretni fogják azok, akiknek szól, a többiek meg, szegények, le vannak tojva.

Abszolút hiánycikk manapság az intellektuális komédia, egyrészt mert Woody Allen megöregedett, másrészt pedig a hollywoodi stúdiók nem vállalják a kihívást, hogy eleve szűkebb rétegeket célozzanak be és inkább várják a csodát, hogy jön egy Juno vagy egy A család kicsi kincse, amit a társadalom minden rétege keblére ölel - különböző indokok miatt. A problémát "egyet nekem, egyet nektek" elvvel kezelő Richard Linklater (Mielőtt felkel/lemegy a nap) köpönyegéből bújt elő  Julie Delpy, aki már vagy tíz éve óriási világsztár lehetne, ha nem lenne olyan makacs és önfejű, mint amilyennek a 2 nap Párizsban láttán gondolhatjuk. Majdnem megkapta például A Da Vinci-kód női főszerepét, de hál' istennek ez csak a film egyik parádés kikacsintós poénja miatt juthat eszünkbe. 

A szerelmi történet középpontjában egy francia - amerikai vegyes páros áll, de pont a davincis utalásnak (az állomáson Bush-pólós, elhízott amerikai "kódfejtők" keresik a Louvre-t) köszönhetően Delpy idejekorán leszögezi, hogy az ő világában a szakadék nem nemzetek, hanem társadalmi rétegek között húzódik. A kozmopolita, világlátott, nyelveket beszélő, nyitott és liberális emberek tehát bárhol a világon megértik egymást, míg a korlátolt, tudatlan, rasszista kulturális nullák csak arra jók, hogy röhögni lehessen rajtuk, legyenek akár kódfejtők, akár taxisofőrök. Ez az elitista arrogancia végigkíséri a filmet, de ez teljesen tudatos, a rendezőnő úgy volt vele, hogy azokkal forgat, akiket kedvel és azokhoz szól, akikkel valószínűleg kedvelnék egymást. Mondom, irigylésre méltó Julie Delpy művészi szabadsága. 

Azok tehát, akik beengedtetnek a New York-Párizs tengely "bobo"-világába (bourgeois-boheme) még mindig szembesülnek azzal a hendikeppel, hogy tökéletes angol- és franciatudás nélkül a poénok egy része el fog veszni a fordításban (pl. a francia szereplők által durrogtatott, önmagukban nagyon vicces frangol kifejezések vagy a kétértelmű "fairy" szó). A demográfia alapos leszűkítése után azonban szabad az út a nemzeti különbségekből adódó humor kiaknázására, Delpy pedig - nyilván saját tapasztalatai alapján - magabiztosan odapörköl a hipochonder, nyavalygó amcsiknak és a pajzán, kultúrsznob galloknak is. Ebben kiváló segítsége akad az igen jellegzetes New York-i értelmiségi fizimiskájú (anyuka: "ilyen furcsa fejjel jobban is teszi, ha okos!"), egyébként sajnálatosan alulfoglalkoztatott Adam Goldbergben, valamint saját szüleiben (Albert Delpy és Marie Pillet), akik minden jelenetet lenyúlnak, amiben feltűnnek, és közben még láthatóan remekül is szórakoznak.

Alexia Landeau és Julie Delpy a filmben


Delpy maga varázslatos szépségű angyalként tűnt fel Richard Linklater 13 évvel ezelőtti Mielőtt felkel a nap-jában, majd a zseniális folytatásban (Mielőtt lemegy a nap) már forgatókönyvíróként is részt vett, és sokkal izgalmasabbra, sokoldalúbbra formálta saját szerepét. A romantikus, beszélgetős stílus persze visszaköszön, de tapintható az erőfeszítés, hogy elszakadjunk Linklater idealisztikusabb Párizsától és Delpyjétől. A főszereplő Marion így szándékosan kicsit pohosabb, neurotikusabb és kibírhatatlanabb, mint Celine volt, és feltehetően közelebb is áll Delpy saját egyéniségéhez. 

A legtöbb színész egész karrierje során azon egyensúlyoz, hogy elfeledtesse a nézőkkel, hogy őt látják a vásznon, és nem a karaktert. Julie Delpynek pont az ellenkezőjével van nyert ügye: hiába elnagyolt a film vége és hiába fárasztók egy idő után már a makacs főhősök kissé erőltetett félreértései - másfél óra után annyira szívünkbe zártuk a vásznon látható Julie-t, hogy bármit elnézünk a kamera mögött ülő Julie-nek.