Mundruczó Kornél: A film élő anyag

2008.04.23. 16:00

Húsz év alatt ő a második magyar rendező, akinek a filmje bejutott a cannes-i versenyprogramba. Mundruczó Kornéllal a Delta végső változatának kiforrásáról, a történetmesélés zsákutcáiról és a létezésfilmekről, valamint a filmfesztiválok kulturális missziójáról beszélgettünk.

- Hogyan látod a Deltá-t most, hogy már "elengedted" és elindult a fesztiválúton?

- Úgy tartják, egy filmet nem lehet befejezni, csak abbahagyni. A Filmszemle után még folytatni szerettem volna a munkát, és emiatt nekem még mindig teljesen friss az élmény. A múlt héten zártam le a negatívot, a szemlés változathoz képest kicsit még csiszoltam, pár percet kivágtam belőle, úgy 96 perc lesz végül, de a szerkezete egyáltalán nem változott. Ennek a filmnek a szerkezete bizonyos értelemben elég egyszerűen és korán kialakult, és onnantól kezdve csak a szerkezetet kalapálgatom, nem változtatok rajta.

- Miről szól a Delta?

- Szerelemről és a tolerancia hiányáról.

- Elég könnyű belemagyarázni ebbe a filmbe, hogy a Bertók Lajos halálát és a Delta első verziójának elveszítését követő gyászmunkád eredménye. Mit gondolsz erről?

- Nem mondanám, hogy erről van szó. A gyász nem a történetet befolyásolta, hanem engem, ahogy én látom a világot. Nekem nagy történet, hogy ez a film végül létrejöhetett. Emberileg nagyon fontos. Az, hogy a két anyag hogyan kommunikál egymással, egyáltalán nem érdekel, nincs közük egymáshoz, az egyik egy apa hiánya miatti bosszú, a másik egy esszenciális szerelem. Persze nyilván változtam Lajos halálának hatására, belém került egy olyan élettapasztalat, ami akkor és ezentúl bármikor vezetni fogja a tollamat. Lajos halálának mindenképp van lenyomata, nem tudom, mennyire látható a filmen, de természetesen meghatározza azóta is a gondolkodásom. De nekem ez a Delta című filmem, és azért is akarjuk a félkész változatot animációval kiegészíteni, hogy elkészülhessen, de én mint alkotó hátrahúzhassam magam belőle. Én nem tudom Lajos nélkül befejezni azt a filmet, ami róla szólt.

Olyan sokszor volt szó róla, hogy az milyen film lett volna, hogy most már nehezen beszélek bármilyen tervemről, mert úgysem olyan lesz. Ennek az esetnek a tapasztalata az, hogy ha már szó van róla, később elvárják, hogy olyan legyen. Pedig a film élő anyag, és változik útközben. Ha a filmet élő anyagként kezeled, akkor nem tudod a forgatókönyvet már annyira komolyan venni. Ha minden csak a koncepció, papíron megszületett gondolatok mentén halad, valahogy halott anyag születik. Viszont az olyan filmekben, amelyeket én magamban létezésfilmnek hívok, sokkal fontosabb, hogy két ember között mi alakul ki a kamera előtt, mint az, hogy egyébként jó-e a dialógus vagy nem annyira.

Fotó: Pályi Zsófia
Mundruczó Kornél | Nézz még több képet a rendezőről!

- A forgatókönyvhöz ragaszkodó, történetközpontú filmkészítést zsákutcának érzed?

- Akkor nem, amikor műfaji csúcsok jönnek ki belőle. Inkább úgy gondolom, hogy egy olyan kötött műfaj, aminek sokkal durvábbak a szabályszerűségei, mint amennyire itthon komolyan veszik őket. Bizonyos értelemben sokkal nehezebb műfaj is emiatt, iszonyatosan fontos, hogy mit lépsz és mit nem lépsz. És mindezek ellenére azt hiszem, hogy azt, amit a film legesleginkább tud, miszerint megörökíti az időt, megörökíti az embert, azt valójában megszünteti. Ad helyette mást, ad egy olyan stilizációs mezőt, amiben föloldódsz, amiben ezt elfogadod a kommunikáció formájának. Nincs vele baj, ha magas színvonalon művelik. A 40-es, 50-es években, amikor a műfajteremtő alkotások elérték az első csúcsukat Hollywoodban, döbbenetes, érzékeny művek jöttek létre. Aztán volt a második aranykor, Coppolával és társaival, amikor kialakultak azok az új műfajok, amelyeket a mai napig gyártunk. Most ez az új műfaj Amerikában a televízióban van jelen sokkal erősebben, számomra nagyon izgalmas módon.

- Miket nézel az angolszász televízióból?

- Például az Office-t és a Sírhant művek-et DVD-ről. Ezek felvállalják, hogy valamifajta tükröt tartsanak a társadalom elé, olyan igazi radikalizmust képviselnek, amit a tévétől valójában elvárna az ember.

- Kifejtenéd kicsit bővebben, hogy mit takar az a fajta "létezésfilm", amit te csinálsz?

- Engem az érdekel, hogy két ember között valójában mi történik, ott akkor azon a helyszínen azt a valóságot akarom megörökíteni. Az emberek ösztönei érdekelnek nagyon.

- Ez munkamódszerre lefordítva mit jelent?

- Például azt, hogy nem veszed komolyan a saját forgatókönyvedet. Megpróbálsz abból kiindulni, ami előtted van, és hogy az hogyan szervez egy történetet. Természetesen a történet nem megkerülhető egy filmben, sőt a narratív szabályok nagyon fontosak ezekben a létezésfilmekben is - ha már így neveztük őket. Én még ráadásul azt hiszem, hiszek is a történetben. Ilyen értelemben ezt nem akarom fölszámolni.

- Hogyan vonatkoztatható ugyanez a színészekkel való közös munkára?

- Úgy, hogy modellnek használod a színészt. Olyan színészekkel dolgozom, akik vállalják, hogy ők modellek. Nem a színészi részüket használják. Amikor benyitnak egy ajtón, akkor nem "én, a színész benyitok egy ajtón", hanem tényleg benyitnak egy ajtón.

- Ezt te mint rendező hogyan éred el?

- Ezt ő éri el saját magában.

- Akkor hogyan kommunikálod?

- Úgy, hogy nincs szerep. Olyan színészeket keresek, akik nincsenek belemerevedve a saját szerepükbe, hanem élő, lélegző lények, akik vállalják azt az áldozathozatalt, hogy ott állnak egy kamera előtt. Az nem kevés, hiszen mindenki mindent meg fog róluk tudni.

Fotó: Erdély Mátyás
Tóth Orsi és Mundruczó Kornél; fotó: Erdély Mátyás

- Ilyen szempontból a Deltá-n ugyanolyan volt a hivatásos színész Tóth Orsival dolgozni, mint a nem színész Lajkó Félixszel?

- Ilyen értelemben igen. Orsi fantasztikus csaj, ha nem ide születik, már nagyon komoly sztár lenne véleményem szerint. Érzem, hogy ő nem a magyar férfiak szexidolja, mert nem az a bögyös-faros típus, de egyébként vakságnak tartom, hogy leginkább én használom őt, hiszen hihetetlen, amit tud. És nem miattam tudja ezt, hanem ezt ő tudja, és én megköszönöm neki. De Gáspár Sanyival is abszolút el lehetett érni azt az eredményt, amit szerettem volna, mert nincs belemerevedve saját magába, hanem ember maradt.

- Mit szólsz ahhoz, hogy sokan Tarr Béla munkásságával, illetve konkrétan A londoni férfi-val állítják párhuzamba a Deltá-t?

- Mérhetetlen butaságnak tartom. Természetesen nagyon sok mindenben egyetértek Bélával, azzal, ahogyan ő filmet készít, de ugyanez elmondható a magyar alkotók közül Jancsóról és még másokról is. Az a tapasztalat, amiből Béla filmet csinál, nagy hatással volt rám, beszélgetéseink a Deltá-t is segítették, de stilárisan hatalmas különbségek vannak köztünk. Soha nem csináltam olyan snitteket, mint ő, soha nem is tudnék olyat csinálni. Amikor elkezdek dolgozni, ugyanaz a fehér papír van előttem, és teljesen mással töltöm meg, mint ő. Egész egyszerűen összehasonlíthatatlan a két dolog. Kíváncsiak vagyunk egymás munkájára. Ez még nem jelent azonosságot.

- Mégis adódik a párhuzam, mert ahogy ő beszél A londoni férfi-ról, az nagyon hasonló ahhoz, ahogy te beszélsz a Deltá-ról, abból a szempontból, hogy mindketten a hagyományos történetmesélés elhagyását hangsúlyozzátok.

- Ha felcsapod André Bazin vagy Gregor-Patalas filmtörténetét, akkor alapvetően ilyen filmekkel találkozol, ez nem egy feltalálás. Mindegyik alkotóval, aki ezt képviseli, egyetértek abban, hogy ha Mari beleszeret Pistibe, és ott van egy kamera és le van fényképezve, az egy örök érvényű dolog. Ha Mari nem szeret bele Pistibe, akkor egy idő után csak azt nézed, hogy milyen dramaturgiai szabályszerűségek szerint halad előre a történet. Mondok egy példát: Matisse azt mondja, hogy tök mindegy, hogy mit festesz le, csak a színek fantasztikus feszültsége számít. A filmre ez ugyanígy igaz, csak az számít, hogy mi történik meg az ember kamerája előtt. Ezeket a valóságszeleteket az ember egymás mellé rakja, és a végén kiadnak egy történetet. És lehet, hogy mást adnak ki, mint amit én gondoltam.

- Mikor lesz a film itthoni mozibemutatója?

- Október első hetében szeretnénk bemutatni, és ehhez kapcsolódóan szeretnénk egy koncertet is összehozni Félixszel, ahol egy háromvásznas installáció megy az összes kimaradt anyagból, amire ő improvizál.

- Külföldi forgalmazással kapcsolatban milyen kilátásaitok vannak?

- Amíg le nem zajlik a cannes-i premier, addig nem lehet tudni konkrétan semmit, de remélem, hogy a film legalább a Johanna szintjén teljesít, amit tizenöt országban mutattak be.

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK