Ha már a második napon tendenciát keresnénk a cannes-i programban, akkor szembetűnő a börtönök és a bezártság témájának túlsúlya. A versenyprogram nyitófilmjében (Vakság) karanténba zárják az első fertőzötteket, a Leonera című argentin versenyfilm nagy része egy női börtönben játszódik, a török Nuri Bilge Ceylan Három majom című filmjében pedig a szabadságvesztés más helyetti letöltésével üzletelgetnek. Brutalitásban és nézősokkolásban mindegyiken túltett viszont az Un Certain Regard elnevezésű hivatalos mellékszekció (ez is versenyprogram, a zsűri elnöke idén Fatih Akin) nyitófilmje, a Hunger. Egy időben Dunát lehetett rekeszteni az IRA-filmekkel, sőt még két éve is sikerült Arany Pálmát nyerni (Felkavar a szél) a slágertémával, Steve McQueen (a brit képzőművészből lett elsőfilmes rendező csak névrokona a színészlegendának) kőkemény drámáját azonban más anyagból faragták.

Forrás: [origo]
Michael Fassbender a Hunger című filmben

Abszolút hiányzik belőle ugyanis a hatásvadászat, sőt feloldozást is csak nagyon rövid pillanatokra enged a nézőnek (például amikor a rabokat kalapáló őrök közül ráközelít az egyikük könnyező arcára). Egyes jeleneteknél már-már az lehet az érzése a nézőnek, hogy a cannes-i Croisette a 2002-es Visszafordíthatatlan képsorai óta nem láthatott ilyen szintű erőszakot a vásznon. Mégis, az 1981-es észak-írországi börtönsztrájk - amit Margaret Thatcher addig ignorált, amíg csak tudott - krónikájából nem ezek a legerősebb jelenetek, hanem éppen a csendesebb, belső indulattól fortyogóak. Az éhségsztrájkba belehalt Bobby Sands (Michael Fassbender teljesítménye mellett Christian Bale szinte duci csontváz A gépész-ben) majdnem negyedórás beszélgetése például a reménytelen demonstrációt ellenző papjával olyan mozdulatlan erőt áraszt, mint utoljára Robert De Niro és Al Pacino csevelye a Szemtől szembe legendás jelenetében. Letaglózó és provokatív film, de hát pontosan ezért (és ilyenekért) jöttünk a Riviérára.