Cannes: Ki Tokiót markol, keveset fog

2008.05.15. 20:55

A szkeccsfilm nem egy szerencsés műfaj, sokszor az egész kevesebbet ad ki a részek összegénél. Ha nem is teljesen elhibázott darab, a Michel Gondry, Léos Carax és Bong Joon-ho által jegyzett Tokyo! is hiányérzetet hagy a nézőben. A három sztoriból álló 110 perces film inkább New York-i történetek, mint Párizs, szeretlek! - egy frappáns poénnál többre van szükség, de olyat kell mesélni, ami bő félórába belefér. Az alkotók jól feladják maguknak a leckét ezzel a hosszal, ami rövidfilmnek sok, nagyjátékfilmnek édeskevés. A Gazdatest-et jegyző Bong Joon-ho oldja meg legjobban a feladványt, szerencsés, hogy pont az ő filmje, a Shaking Tokyo került a csokor végére, így kellemes szájízzel távozhat a vetítésről a néző. Filmje egy "hikikomori"-ról szól, egy olyan emberről, aki saját lakása önkéntes száműzetésében él, sosem lép az utcára és nem érintkezik másokkal. A Japánban ténylegesen rengeteg fiatalt érintő jelenség mint filmtéma szuper ötlet, és szerencsére a rendező megtalálta a módját, hogy hikikomorink tíz év utáni első kimerészkedését valóban fél órát igénylő, apró szellemességekkel (pl. az agresszív pizzafutár komikus, de abszolút nem szükségtelen epizódja) megtűzdelt mesében adja elő, amin nevetni, kicsit borzongani és megrendülni is lehet.

Forrás: [origo]
Jelenet a Tokyo! című film Interior Design című epizódjából

Ugyanez nem mondható el a középső epizódról, Carax Merde című kisfilmjéről. Bár a mai sajtóvetítésen sokakat már a cím - Szar - is nevetésre ingerelt, szerintem, ha egy film egyik központi poénja, hogy főhősét Szar úrnak hívják, ott valami nem egészen stimmel. A csatornalakó, ártatlan polgárokat terrorizáló Szar úr (Denis Lavant) tokiói kalandjai pont befértek volna egy 15 perces filmbe, kár, hogy kétszer ilyen hosszúra kellett nyújtani a dolgot, így a virágokon élő, halandzsanyelvet beszélő, rőt szakállú vadember (érezni máris az izzadtságszagot) a film végére igencsak unalmassá válik Carax olcsó szellemeskedésével együtt. A fékezhetetlen agyvelejű Gondry talán pont e probléma ellentétével küzdött Interior Design című, a trió első helyét elfoglaló munkájában. A Tokióba költöző fiatal pár, akik kénytelenek egy barátnő miniatűr otthonában alkalmatlankodni, azonnal felkelti érdeklődésünket, a nárcisztikus-éretlen rendezőfiúcska és az őt kiszolgáló, sodródó-bizonytalan lány duója több lehetőséget tartogat, mint amit fél órában ki lehet aknázni. Így még mielőtt igazán beindulnának a dolgok, azon kapjuk magunkat, hogy beüt a vicces-szürreális befejezés, mintha egy nagyjátékfilmet látnánk, aminek a középső néhány tekercsét kivágták vagy egy másik filmből került volna ide a finálé.