A briliáns forgatókönyvíró, Charlie Kaufman első saját rendezésének, korábbi munkái (A John Malkovich menet, Egy makulátlan elme örök ragyogása) ismeretében felfokozott elvárásokkal néztünk elébe, ahogy Atom Egoyantól is elvártuk, hogy megüssön egy bizonyos szintet. Úgy kell nekünk, távozhattunk fanyalogva. Kaufman Synecdoche, New York-jának kora reggeli sajtóvetítéséről jó páran távoztak, én végigültem, de bevallom, nem elhanyagolható részét átaludtam (kollégáim szintén el-elszundítottak rajta). A film egy színházi rendezőről (Philip Semour Hoffman, aki kiváló, mint mindig) szól, akinek az élete szemlátomást szakmai és magánéleti zsákutcák sorozatából áll. A Kaufman által írt filmekből megszokott valóságdimenziókat kicsavaró, az emberi természet abszurditását és kegyetlenségét kihangsúlyozó, bizarr humorral átitatott történetmesélés természetesen itt is megvan, sőt, egy másik autonóm alkotó hiányában teljesen parttalanul árad. A saját életét egy hangárszínházban rekonstruáló, és így egy soha véget nem érő darabot létrehozó rendező élete és darabja közti felelgetések, összemosódások és szerepcserék több mint szellemesek. Ez az ötlet talán egy igazi nagy film lehetőségét is magában hordozta, de érződik, hogy kellett volna a külső kontroll Kaufmannak, mert sokszor arányt téveszt, olcsón túlspilázot poénokkal, fárasztóvá váló agymenésekkel rombolja le saját művét, és a végén már a tolerálhatónál jobban hasonlít filmbeli rendezőjére.

Forrás: [origo]
Samantha Morton és Philip Seymour Hoffman a Synecdoche, New York-ban

Az aránytévesztés Atom Egoyan Adoration című filmjére másképp jellemző: a rendező túl sok mindenről mond túl keveset. 100 percben foglalkozik az amerikai és az iszlám kultúra ütközésével, a terrorizmussal általában és egy konkrét terrortámadás lélektani hatásaival, a tinédzserkori identitáskereséssel, a szülők elvesztésének feldolgozásával és az internetes kommunikáció jellegzetességeivel és messzire mutató (mellék)hatásaival. Mindezt egy igen valószínűtlen momentumot is tartalmazó sztori keretén belül teszi: egy libanoni apától és amerikai anyától született, egy autóbaleset következtében elárvult kamaszfiú (Devon Bostick) kitalál egy történetet, miszerint apja terrorista volt, aki repülővel Tel Avivba utazó terhes felesége poggyászába bombát csempészve kísérelt meg merényletet elkövetni.

Forrás: [origo]
Devon Bostick és Arsinée Khanjian az Adoration című filmben

A történetet egyik tanára (Arsinée Khanjian - Egoyan felesége és filmjeinek visszatérő szereplője) biztatására továbbfejlesztő Simon felteszi a sztorit az internetre, ahol a legkülönfélébb, de egyformán erős indulatoktól fűtött reakciók érkeznek rá, és az ügy akkorára dagad, hogy Simon, családtagjai és a - mint egy hihetetlen csavar révén kiderül, nem éppen elfogulatlan - tanárnő életére is katartikus hatással lesz. Az Egoyantól nem teljesen szokatlan módon néha szentimentálisba hajló hangvételű filmmel az a gond, hogy mivel a benne felvetett témák túl számosak és komplexek ahhoz, hogy egy szuszra kerüljenek feldolgozásra, ezek kifejtése megmarad a banalitások szintjén, ami a nézői bevonódást is jelentősen megnehezíti. Az alakítások rendben vannak, de a színészek mégsem igazán képesek érzékeltetni a személyes drámákat, mert a szereplők inkább a fenti "ügyek" szócsöveinek tűnnek, mintsem hús-vér embereknek. Jobban jártunk volna, ha Egoyan elfelejti a politizálást és inkább csak Simonra és (itt csak visszaemlékezések formájában megjelenő) szüleinek történetére koncentrál.