Nadine Labaki: A sokk semmi

A tavaly leforgatott Karamell minden idők legsikeresebb libanoni filmje. Elsőfilmes rendezője, a harmincnégy éves Nadine Labaki videóklipekkel tört be a szakmába; évek óta a legnépszerűbb libanoni énekesnőkkel dolgozik együtt, igazi videóklip-sztár. A Karamell öt nő történetét mutatja be, akik ugyanabban a bejrúti szépségszalonban találkoznak nap mint nap: a szalon vezetője, akit maga Labaki játszik, nős szeretője után sóhajtozik és nem veszi észre az érte epekedő rendőrt, az egyik fodrászlány a lányokhoz vonzódik inkább, a másik szűzhártyát csináltat közelgő esküvője előtt...

Labaki filmjének legmeglepőbb vonása, hogy nem a háború sújtotta, megtépázott Bejrútot, hanem egy élő, lüktető, vágyakkal és örömökkel teli várost mutat be az öt nő történetén keresztül. Nadine Labaki a Francia Filmnapok idején érkezett Budapestre, akkor beszélgettünk vele.

- Videóklip-rendezőként kezdted a szakmát. Hogyan történt az átmenet a 3-4 perces klipekből a nagyjátékfilmbe?

- A folyamat magától értetődő volt a számomra. Szerencsés vagyok, mert a videóklipjeim nagyszerű teret biztosítottak a kísérletezésre, a tapasztalatszerzésre. Egy klip remek lehetőség arra, hogy viszonylag kevés pénzből kipróbáld magad, hogy rájöjj, egyáltalán van-e érzéked a filmezéshez. Persze a klipek sem tudnak mindenre felkészíteni: amikor forgatni kezdtem a Karamell-t, rá kellett döbbennem, mennyire más néhány nap helyett több mint egy hónapon át összetartani a stábot, és zökkenőmentesen, végig, a megfelelő ütemet diktálni. Azt is meg kellett tanulnom, hogyan tartsam életben a sztorit, hogyan őrizzem meg a hosszú forgatási hetek alatt a folytonosságot, a film integritását, hogy a jóval tetemesebb költségekről, a súlyos anyagiakról ne is beszéljünk...

- A filmben öt nő keresi a boldogságot. Te mit kerestél, amikor belevágtál?

- Tudod, itt nem is egyszerűen a boldogságról volt szó. Az egész film abból a vágyból született, hogy megtaláljam a választ arra, hogyan lehetnék szabad, valóban szabad ember. Azt kerestem, azt kutattam, milyen mintákat találhatok a szabadságra nő létemre, a Közel-Keleten. Sehol sem találtam a választ, úgyhogy megcsináltam ezt a filmet, hátha közelebb kerülök az igazsághoz. Bejrútban, ahol a film is játszódik, rengeteg nő él látszólag teljesen szabad életet: külsőleg úgy élnek, úgy viselkednek, mint bármelyik nyugati nő. Belül azonban, a lelkekben, élénken él a bűntudat, az öncenzúra, a rettegés, a megfelelési kényszer. Még mindig borzasztó fontos kérdés egy nő életében, hogy mit szól a társadalom, a közösség ahhoz, amit csinál. Az is nagyon izgalmas volt, amikor rádöbbentem, hogy a férfiak valójában ugyanannyira elveszettek és tanácstalanok, mint mi, nők. Ők is a három legfontosabb elem, a család, a vallás és a társadalom mezején próbálnak helyt állni.

- Mi változott benned ezután a film után?

- Azt hiszem, jobban megértettem azt a nagyon finom egyensúlyt, ami a hazámban kialakult keresztények és muzulmánok, kelet és nyugat, modern és tradícionális kultúra között. Nagyon kényes téma ez és én soha nem akartam provokálni senkit a kérdéseimmel. Soha nem akartam nyíltan politikai filmet forgatni, mert azt vallom, hogy sokkal többet lehet elérni szelíden, kompromisszumokkal, mint valamiféle sokkoló, erőszakos fellépéssel. A sokk semmi, nem működik; helyette mindig az emberi párbeszédet keresem, a filmem is erről szól.

- Te magad játszod a film egyik főszerepét. Hogyan találtad meg a többi szereplőt?

- Az az igazság, hogy az egész filmben egyetlen profi színész szerepel csak: a rendőrt alakító Adel Karam. A többieket hosszú hónapokon át kerestem, többnyire az utcán szólítottam le őket. Valódi, hús-vér emberekkel akartam forgatni, nem profi színészekkel, mert azt szerettem volna, hogy a filmem még inkább hasonlítson a való életre. Itt rejlik az igazi szépség, nem a fantáziákban. Lilit, az idős, bolond testvér karakterét játsszó Aziza Semaant szó szerint az utcán találtam, az utcán éldegélt magányosan. Sok fesztiválon ment a filmem és nagyon sokan jönnek oda hozzám azzal, hogy ki ez a nagyszerű libanoni színésznő, mennyire fantasztikus... és akkor elmondom nekik, hogy Aziza nem színésznő, csak nagyon megszerette a filmezést, megtalálta önmagát. A filmen keresztül újra visszatért az emberek közé és most külön előadóestje van, ezzel járja az országot. Boldog, hogy szórakoztathatja a közönséget - most ezzel keresi a kenyerét. Különleges teremtés; a játéka megérinti az embereket.

- Mesélj Bejrútról kicsit, soha nem jártam arra. Mit jelent számodra ez a hely?

- Nagyon nehéz szavakba önteni, mit érzek, annyira bonyolult ez a viszony. Olyan ez, mint egy csavaros, többszörösen megtekert szerelmi történet. Bejrút az én városom; egyszerre gyűlölöm és szeretem, egyszerre frusztrál és inspirál. Oda tartozom, ott élek, és hiszem, hogy az a küldetésem, hogy az életemmel és a munkámmal jobbá és élhetőbbé tegyem ezt a várost.