Csavard be, mint Angie

2008.06.26. 12:31

A Wanted halálosan profi akciófilm, amelyben minden a helyén van. Igazán emlékezetessé pedig a két főhős teszi, akiket öldöklés közben váratlanul megkedvelünk.

Ritka az olyan akciófilm, amelyik első percétől az utolsóig le tud kötni engem. A negyedik autós üldözésnél vagy a hatodik gyárépületben kergetőzős-lövöldözős jelenetnél általában lankad a figyelmem, és azon kapom magam, hogy valami egészen máson gondolkodom, mint ami a vásznon zajlik. A Wanted azok közé a ritka kivételek közé tartozik, amelyekben nincs üresjárat, egy pillanatra sem engedik a néző figyelmét elkalandozni, ezért műfaján belül akár tökéletesnek is nevezhető.

A sztori arról szól, hogyan lesz egy senkiből valaki: hősünk Wesley Gibson (James McAvoy), a munkahelyén és otthonában nap mint nap megalázott, pánikrohamokkal küzdő szürke kis könyvelő, akire a vegyesboltban egyszer csak rátalál a végzete egy kontyos, fehérruhás Fox nevű nő (Angelina Jolie) képében. Egy mozivásznon korábban még nem látott kunsztokat is felvonultató autósüldözés után Wesley megérkezik a gyilkosok Testvériségnek nevezett társaságának főhadiszállására, ahol Sloan (Morgan Freeman), a főnök mindent megmagyaráz neki. A srác először természetesen pánikba esik, de aztán nem kell hozzá sok idő, hogy mégis úgy döntsön, csatlakozik a csapathoz.

Wesley kiképzésének, párhuzamos külső és belső megkeményedésének folyamata és az első igazi megbízás némi vívódással kísért végrehajtása akár unalmasak is lehetnének, ilyet láttunk már máshol elégszer. Amitől mégis leköt, az elsősorban a két főszereplő ellenállhatatlan vonzereje. Papíron McAvoy és Jolie figurája is sablonosnak nevezhető, de mindkét színész valami olyan melegséggel tölti meg saját karakterét, amitől bizarr módon vágyakozni kezdünk, hogy bárcsak ott lehetnénk velük mi is abban az igencsak látványos, de kellemesnek távolról sem tűnő vértől csöpögő mészárszék-textilüzemben, ami az otthonuk.

Forrás: [origo]
James McAvoy, Common és Angelina Jolie a Wanted című filmben

Az elképesztő technikák, amelyekkel kivitelezik gyilkosságaikat, a becsavart pisztolygolyók, a súlyos sérüléseket regeneráló csodafürdő és elsősorban maga a mód, ahogyan megbízásaikat kapják - nem lövöm le, hogyan, de egy ősi szimbólum tárgyiasítása zseniális látványtervezői munkával - mind-mind nyilvánvalóan üzenik, hogy az életszerűséget itt még az akciófilmes logika szintjén sem kell számon kérni, viszont az alkotók a figurák megalkotásánál jó érzékkel visszafogták magukat, így nem száll el a film valami teljesen hihetetlen, tét nélküli dimenzióba. Jellemző apróság, hogy a film alapjául szolgáló képregényben a gyilkosok különféle álruhákat viselnek, de itt hétköznapi ruhákban tevékenykednek, Wesley kardigánban lövi le a rosszfiúkat. A kétpisztolyos nagyjelenetben (amely szintén nem az első ilyen a filmtörténelemben) nem egy szinte sebezhetetlen szuperhőst nézünk, hanem valaki olyannal vagyunk, akit úgy tudunk kedvelni, akárcsak a szomszéd srácot, és aki közben mégis úgy mozog a vásznon, hogy kiejtjük a popcornt a kezünkből.

Jolie és McAvoy teszik szerethetővé a filmet (Freeman kicsit sablonos, túl sokadszorra játssza ugyanezt a figurát), de az sem hátrány, hogy minden egyes képkockán látszik, hogy mindenki halálosan profi, aki dolgozott rajta. Az íróknak és Timur Bekmambetov rendezőnek köszönhetően sosem lankad a feszültség és minden egyes jelenet még egy lapáttal rátesz az azt megelőzőre, a látványért felelős csapat (az operatőr az akciófilmekben otthonosan mozgó, a tavalyi Transformers-t is fényképező Mitchell Amundsen, a látványtervező a remek John Myhre - X-Men, Dreamgirls) pedig folyamatosan lehengerel. Kétségtelenül az év legdögösebb filmje.

KAPCSOLÓDÓ CIKK