Emir Kusturica, Wim Wenders, Woody Allen - a filmművészet meghatározó és megkerülhetetlen egyéniségei, új filmjeik mégis nem hogy nézők ezreit, de még százait se nagyon vonzzák a mozikba. Ha egyáltalán bemutatásra kerülnek. Várjunk a megújulásukra, küldjük őket nyugdíjba, vagy inkább kölcsönözzük ki DVD-n a megbízható régi mesterműveiket?

A szarajevói születésű szerb Kusturica az európai filmművészet azon szűk elitklubjába tartozik, akik kétszer is elnyerték a kontinens legrangosabb filmes kitüntetését, a cannes-i Arany Pálmát (A papa szolgálati útra ment - 1985, Underground - 1995). Bár utóbbi inkább megosztja a közönséget, de arról nincs vita, hogy A cigányok ideje vagy a Macska-jaj remekművek lennének. Egyetlen amerikai kiruccanása, az Arizonai álmodozók (Johnny Depp és Faye Dunaway főszereplésével) is minimum kultfilmnek számít, és a kilencvenes évek végén nem volt tisztességes egyetemi buli az Underground és a Macska-jaj filmzenéje nélkül. Ennek azonban már jó tíz éve, és a cannes-i filmfesztivál versenyprogramja hiába várja vissza minden évben tárt karokkal a szerb mestert, ő csak két csapnivaló filmmel (Az élet egy csoda, Az ígéret szép szó) tudott előrukkolni az új évezredben.

Az ígéret szép szó-t tavaly nem is hangos, méltatlankodó csalódással fogadták a francia Riviérán, hanem sokkal inkább fásult lemondással, hogy Kusturica bizony kiégett, nincs több mondanivalója. A filmet azóta hazánkon kívül mindössze hat európai országban tűzték műsorra, és sem az amerikai, sem a brit, sem a német mozikban nem kértek belőle. Budapesten az első hétvégén egyébként 750-en nézték meg, ami még nem is annyira borzalmas eredmény, bár igazolni látszik azt a tézist, hogy a balkáni hejehujára nagyon is vevő magyar nézők számára is a Macska-jaj volt az utolsó figyelemre érdemes Kusturica-film. Egyébként idén sem lehetett cannes-i fesztivál nélküle: versenyen kívül mutatták be az argentin focicsodáról, Diego Maradonáról forgatott dokumentumfilmjét - a Maradona by Kusturica ha nem is a rendező régi rajongóit, de a fociőrülteket talán becsábíthatja a moziba.

Kusturicához hasonló európai dicsfény övezi a német Wim Wenderst is, aki az Európai Filmakadémia elnökeként afféle "szent tehénnek" minősül, noha az utóbbi 10-15 évben nemigen készített nézhető filmet. Érdekes párhuzam még, hogy rendezői pályafutásának jóval a csúcsidőszaka után ő is a zenén keresztül tudott új generációkhoz eljutni; a Buena Vista Social Clubról készített dokumentumfilmje és annak a filmzenéje legalább annyira legendás, mint a Berlin fölött az ég vagy a Párizs, Texas. Wenders utóbbival Arany Pálmát (1984), előbbivel pedig a legjobb rendezőnek járó díjat (1987) nyert Cannes-ban. A Berlin fölött az ég bizarr folytatása (Távol és mégis közel) már egyáltalán nem aratott osztatlan sikert, de a cannes-i zsűritől még kapott 1993-ban egy nagydíjat, és nagyjából ez az utolsó Wenders-játékfilm, amit érdemes volt megnézni. Pedig a kitartó rendező figyelme ekkoriban újra hollywoodi sztárok és a széles körű siker kulcsának tartott angol nyelv felé fordult, mégis sem Az erőszak vége, sem A millió dolláros hotel, sem a Bőség földje, sem a Kívül tágasabb nem találta meg közönségét. Cannes-ban persze ennek ellenére még idén is bepasszírozták az önmaga paródiájává vált rendező újdonságát a versenyprogramba, de a Palermo Shooting-ot leginkább csak bosszús fütty és gúnyos kacagás fogadta - Németországon és Ausztrián kívül még egyetlen országban sem tervezik a bemutatását.

Forrás: [origo]
Wim Wenders és Campino, a Palermo Shooting főszereplője


Nem Wenders az egyetlen rendező egyébként, aki sztárokkal sem tud kitörni a művészfilmek gettójából. Luc Bessonnak (aki rendezőként szintén a kiégés jegyeit mutatja, bár producerként annál sikeresebb) és Roman Polanskinak újra és újra sikerült, de a Cannes-ban szintén agyonajnározott kanadai művésznek, Atom Egoyannak egyáltalán nem. A filmvilág egyik legmenőbb nevét viselő rendező olyan kiváló drámákkal tette le a névjegyét, mint az Exotica, az Eljövendő szép napok vagy a Felícia utazása. Egyik sem robbantott persze kasszát, de széles körben elismert, érdekes és elgondolkodtató művészfilmek. Három évvel ezelőtt izgalmas vállalkozásba fogott: Colin Firth és Kevin Bacon főszereplésével erotikus thrillert rendezett. A rendhagyó, merész végeredmény (Az igazság fogságában) sajnos két szék közül a földre esett, mivel kommerszfilmnek túl művészi, művészfilmnek túl kommersz lett, ráadásul az USA-ban a korlátolt cenzorok ollójának is áldozatul esett. A sajnálatos fiaskó alaposan visszavethette Egoyant, hiszen idei cannes-i újdonsága, az Adoration a nézhetetlenség határát súrolta, nincs is még forgalmazója Franciaországon és Kanadán kívül sehol.

Forrás: [origo]
Kevin Bacon, Egoyan, Alison Lohmann Az igazság fogságában forgatásán


Az alkotói válság persze az USA-ban is szedi az áldozatait, bár Hollywoodban általában kíméletlenebb szabályok uralkodnak: azok a filmek, amelyeket valószínűleg senki sem fog megnézni, egyszerűen nem kapnak pénzt a stúdióktól. Kivételnek számít egy másik "szent tehén", Woody Allen, aki négy évtizedes pályafutásának második felében sorra halmozza a buktákat, mégis - gyakran európai forrásokból - el tud készíteni évi egy filmet. Bár sokan felvetették már, hogy pont a finanszírozás megfékezésével kellene ritkább, de színvonalasabb munkára sarkallni a szapora alkotót (Woody saját bevallása szerint unatkozna, ha nem forgathatna folyamatosan), de az is érthető, hogy az Annie Hall, a Hannah és nővérei, a Férjek és feleségek, a Bűnök és vétkek, illetve a Manhattan rendezőjével szemben kialakult a filmvilágban egy olyan hosszú távú jóindulat, ami a régi remekművekért és az újabb kis gyöngyszemekért (Lövések a Broadwayn, Agyament Harry, Match Point) cserébe elbír számtalan olyan mellélövést, mint a Jade skorpió átka, a Füles, a Kasszandra álma vagy a Süti, nem süti.

Forrás: [origo]
Woody Allen a Güell parkban a Vicky Cristina Barcelona forgatásán


Szembetűnő mindenesetre, hogy a Londonban sztárokkal (Scarlett Johansson, Hugh Jackman) forgatott Füles-nek máig nincs brit forgalmazója, a szintén nagy nevekkel (Colin Farrell, Ewan McGregor) készült Kasszandra álmá-t pedig az egyik legjelentősebb európai piacon, Németországban azonnal DVD-re száműzték. A Cinematical moziblogon azzal a döbbenetes felismeréssel is szembesítették nemrég az olvasókat, hogy Allen 38 filmje együtt nem tudott annyi bevételt hozni Amerikában, mint A sötét lovag idén nyáron. Ezt a megállapítást persze rengeteg adalék-információval lehetne árnyalni, de valahol mégis azt hinné az ember, hogy Woody dollárban mérve is legalább annyira értékes ikonja az amerikai popkultúrának, mint Batman. Új filmje, a meglehetősen banális, de közepesen szórakoztató Vicky Cristina Barcelona mindenesetre nyolc év után először újra a bevételi lista Top10-ben tudott nyitni (a tizedik helyen), bár ebben nem kis szerepe lehet annak, hogy a filmet Scarlett Johansson és Penélope Cruz leszbicsókjával pikáns, szexi, egzotikus komédiaként próbálják eladni. Ez persze még mindig jobb, mint amikor 5 éve a Csak az a szex... kampánya során gyakorlatilag megpróbálták eldugni Woody nevét és az Amerikai pité-ből ismert Jason Biggsre építettek. 

Kusturicától Az ígéret szép szó már látható a mozikban, Woody Allentől a Vicky Cristina Barcelona ősszel érkezik, Allen klasszikusai pedig megjelentek igényes, új DVD-kiadásban.