Isten hozott a Vadkeleten!

2008.09.24. 16:44

Vége a világháborúknak, vége a hidegháborúnak és vége a jugoszláv háborúnak - miről lehet akkor Kelet-Európában filmet készíteni? Az osztrák-ukrán koprodukcióban készült Import/Export kapcsán áttekintjük a huszonegyedik század rendhagyó csereprogramjait a tiniprostiktól Boratig, Fatih Akintól az erdélyi kalandozásokig.

A rendszerváltás után a világ filmgyártása fokozatosan fedezte fel magának Kelet-Európát, bár a prágai, budapesti vagy krakkói helyszínek sokkal inkább történelmi (többnyire második világháborús) filmekben helyettesítették Berlint, Párizst vagy Londont, és csak a legritkább esetben koncentrálódott a cselekmény is régiónkba. Románia tájai is gyorsan felzárkóztak, és kiválóan alakították már Kazahsztánt (Borat) vagy éppen az Egyesült Államok délkeleti részét (Hideghegy), míg Törökországban minden filmproducer megtalálja álmai arab vidékeit. No de ezúttal nem ezekkel a filmekkel foglalkozunk, hanem azt kutatjuk, hogyan láttatják a kortárs filmek kontinensünk keleti részét, és álmaikat kergetni küldik főhőseiket a Lajtán innenre vagy intő példaként.

Kézenfekvő a hollywoodi filmekkel kezdeni, noha nyilvánvaló, hogy a stúdiófilmek egyelőre nem sokat tudnak kezdeni a politikai változásokon keresztülment kelet-európai országokkal. Szemléletes példa az (egyébként kifejezetten ravasz és intelligens) Amikor a farok csóválja..., amelyben simán beadagolják az amerikai közvéleménynek, hogy Albániában háború tört ki, hiszen úgyse nagyon tudja senki, hogy hol van. A tények otromba elferdítése már 1978-ban jócskán betett a török országimázsnak (Éjféli expressz), de ők még mindig jobban jártak, mint a szarkasztikus viccállammá fazonírozott Kazahsztán (Borat) vagy a horror-klasszikusok sorába emelt Szlovákia a Motel-ben, amelynek készítői nyilván nem hallottak még északi szomszédunk gazdasági csodájáról, hiszen évtizedekkel visszaminősítették a fejlődésben. Hasonló fiaskókkal nekünk nem volt gondunk, de a Budapesten játszódó Én, a kém-nek vagy a magyar szexturizmusban megmerülő 8MM szükségtelen második részének nem sok köze van a mai magyar valósághoz.

Forrás: [origo]
JS Cardone: 8MM 2


A valóság persze gyakran igen fájdalmas és nem kifejezetten közönségbarát. Talán ez a magyarázata annak, hogy a kíméletlenül realista Ulrich Seidl filmjeit eddig egyáltalán nem forgalmazták hazánkban. Az osztrák művész munkássága azonban szerencsére most egy az egyben rehabilitálódik a vadonatúj KINO mozi (a volt Szindbád helyén) jóvoltából és legújabb filmjére, az Import/Export-ra így csak egy évet kellett várni. Az Import/Export főhősei egy fiatal ukrán anya, aki Ausztriában próbál boldogulni kezdetben cselédként, majd webkamerás örömlányként, illetve egy szerencsétlen osztrák biztonsági őr, aki Ukrajnában kalandozik. Seidl kamerája gyakran olyan élethelyzetekre közelít rá, amelyeket nem éppen kellemes végignézni, de tartózkodik az eltúlzott tragédiáktól és az olcsó sokkolástól. Ráadásul nála abszolút tiszta lappal indul a Kelet és a Nyugat: mindkettő rém lehangoló, csak Ausztriában több a pénz.

Forrás: [origo]
Ulrich Seidl: Import/Export


Hasonló következtetésekre jut a korábban kifejezetten vidám filmjeivel (Kurva Amal, Együttlét) befutott svéd Lukas Moodysson is a fájdalmasan gyönyörű Lilja 4-ever-ben. A meg nem nevezett szovjet utódállamból (Észtországban forgatták) Svédországba csempészett és kiárusított tinilány története borzasztó képet fest a mai "új Európáról", de ebben a témakörben csak a sokkterápia lehet igazán hatásos. Moodysson élesen kritizálja a kapitalizmust és lényegében újkori gyarmatosításnak állítja be az ezredforduló Európájának helyzetét, de filmje sohasem válik didaktikussá vagy hatásvadásszá, mert az univerzális téma ellenére sem téveszti szem elől hősnője személyes történetét.

Forrás: [origo]
Lukas Moodysson: Lilja 4-ever


Személyes történetek és újabban leginkább tragédiák érdeklik Fatih Akint is, aki második generációs török bevándorlóként egész rendezői karrierje során felelősségének érezte, hogy hidat képezzen Kelet és Nyugat között. A kezdeti naiv romantikát és a gyökerekhez való visszahúzást (Villanás az egész, Júliusban, Solino) az európai filmművészetet vad lendülettel felrázó Fallal szemben-ben cserélte le veséig hatolóan aktuális sorsdrámákra. Fiatal, tele van mondanivalóval, és egy olyan Európának lett a szószólója, amely folyamatosan formálódik és tágul. Legutóbbi filmjében (A másik oldalon) ezért már bátran felvállalta a politikai mondanivalót is, és jogosan állítja, hogy a nyugat-európai fiatalok elkényelmesedtek a jólétben, míg keleti kortársaik könnyen radikalizálódnak. A másik oldalon alapján logikusnak tűnhet tehát, hogy a nyugati utazók kalandot és kiszámítható életük felrázását várják egy Európa keleti végeire tett kirándulástól, míg a keletiek pontosan egy kiszámíthatóbb, biztosabb élet ígéretét keresik a jóléti államokban.

Forrás: [origo]
Fatih Akin: A másik oldalon


Érdemes egyébként Akin egyik korai filmjét, a Júliusban-t is kiemelni, mert az Amerikában igen kedvelt road movie műfaj ötletes európai változatát valósítja meg. A szerelem nevében Hamburgtól Isztambulig tett utat szerb végzetasszonya nehezíti Budapesten, korrupt határőrök Romániában és lerobbanó járművek mindenhol. Hasonló motívumokkal találkozhattunk idén a magyar film létére lehengerlően bájos Kalandorok-ban is, ami egyrészt tényleg az első tisztességes magyar road movie, másrészt a nem túl hosszú Budapest - Erdély útvonalon is ügyesen kihasználja a Kelet-Nyugat, illetve város-vidék kontrasztokat. Erdély sokszínűségét azonban még sokkal ügyesebben egy algériai születésű, Franciaországban élő roma rendező, Tony Gatlif aknázta ki - a Transylvania olasz hősnőjéről (Asia Argento) ugyan soha nem derült ki, hogy pontosan mit is akar az élettől, de Erdélyben találkozhatott török szélhámossal (a Fatih Akintól kölcsönzött Birol Ünel), magyar boszorkánnyal, szeretkezést megzavaró medvével, tányérdobáló cigány zenészekkel, no meg persze Palya Beával. Egy kaotikus, de kétségtelenül hangulatos tabló.

Forrás: [origo]
Tony Gatlif: Transylvania


A fentebb felsorolt keleti kiruccanások persze egyelőre elenyésző számban vannak a nyugati kultúrákba beilleszkedni próbáló bevándorlókat középpontba helyező drámákhoz képest. Úttörőnek a francia filmesek számítanak, és a tavalyi Persepolis, A kuszkusz titka, illetve az idei Arany Pálma-győztes Entre les murs kapcsán végre megtörténik a szembenézés az új európai sokszínűséggel. A szociális érzékenység belga zászlóvivői, a Dardenne testvérek sem maradhatnak le, és legújabb krimi-drámájukban (Lorna csendje - novemberi hazai premier) egy albán hősnővel játszatják el a Zöld kártya realista nyugat-európai verzióját. Érdekes módon az angolok és az írek lassabban reagálnak, és az egykori brit gyarmatbirodalom filmhőseit a valós helyzettel ellentétben még nem váltották fel lengyel, magyar vagy szlovák bevándorlók. A kivételek pedig nem feltétlenül a pozitív sztereotípiákat erősítik: a Dublin utcáin játszódó Egyszer című, szívhez szóló musicalben a cseh Markéta Irglová virágárust, míg a témája ellenére is bájosan ódivatú Irina Palm-ban Gryllus Dorka farokverő-iparoslányt alakított.

KAPCSOLÓDÓ CIKK