Almási filmje nem varázsol

2008.11.11. 13:37

Almási Tamás - huszonhét dokumentumfilmes év utáni - második játékfilmje, a Márió, a varázsló az elszalasztott lehetőségek filmje. A témája a kudarc, de maga a darab is bukás: nem képes türelemmel kibontani azt az egyszerű alaphelyzetet, hogy néhány évvel a rendszerváltás után egy kis magyar faluba megérkezik a nyugati tőke, felbolygat mindent, aztán ahogy jött, továbbáll.

A film a falu kocsmájában indul. Néhány perc alatt rátalálunk a hangulatra, jók ezek a retró-belassult arcok: Szirtes Ági rágózós-lógós fülbevalós kurvája, a szelíd Trill Zsolt, az atlétás Réthelyi András, a rejtélyes halász, Mucsi Zoltán és leginkább Gáspár Tibor, a kocsmáros, aki a film talán legerősebb mellékszereplője. Ők azok, akik az álmos borgőzben életre keltik a történetet és ekkor még úgy tűnik, jó film kerekedhet belőle. Almási finom alapossággal fest hátteret, érződik a dokumentarista múlt, szépen pereg a magyar rög az ujjai között - alig várom, hogy beinduljon a film.

A történet főhőse Vera, a nyugodt, józan, halk szavú háztartásbeli, aki bumburnyák férjére főz, mos, takarít, és szelíd megnyugvással hajlong az udvaron; moslékkal eteti a háztáji disznót. A férj, az útépítő Gyula szereti Verát, Veráról viszont hamar kiderül, hogy csak megtűri a férfit maga mellett, a szerelem rég kihalt a kapcsolatukból. Almási kiválóan választ színészt: Verát az ikonfestmény szépségű Nyakó Juli játssza, Gyulát a remekül tompa Egyed Attila. Vera városi barátnőjénél, a jómódú, elegáns Magdinál (Fehér Anna) talál néha megnyugvást, alig észrevehető, csendes irígységgel hallgatja, hogy Magdi Bécsbe készül egy kis kiruccanásra. Aztán mosolyog egy kurtát, és beszáll Gyula mellé a kisbuszba.

Ha rendszerváltás, akkor nyugati tőke. Halvány meglepetés, hogy az olasz cipőgyáros, aki Alfa Romeóval és kiskutyával az első ülésen peckesen behajtat a faluba, nem a címszereplő Márió, hanem Gerardo (Vittorio Marsiglia), ez a kis köpcös, vidám, energikus, de nyomokban melankolikus figura. Itt kezd el billegni a film: Gerardo annyira jól van kitalálva, a falubeli asszonyok (különösen jó köztük Szűcs Nelli) és a frissen nyílt cipőüzem összecsiszolódása olyan finoman van kidolgozva, hogy amikor ennek a résznek vége szakad (Gerardót máshova vezényli az olasz főnökség), a helyébe lépő állítólagos főhős, Márió (a gyűrött tekintetű Franco Nero) alig észrevehetően oson be a képbe. Ha Vera nem zuhanna vele őrült szerelembe, fel sem tűnne, hogy megérkezett, színre lépett a drámai hős.

Forrás: [origo]

Nyakó Juli és Franco Nero a Márió, a varázsló-ban


Innentől esik darabjaira a film. Mert hiába a karakteres kocsmázók, hiába Nyakó Juli súlyos-csendes szépsége, hiába a kora kilencvenes évek retró bája - ha nincs erő a közepén, szétzilálódik minden. Ez a Márió, a varázsló végzete: a történet központi konfliktusa, Vera és az olasz egyoldalú, lehetetlen románca csak lebeg valahol, a szomszédos tó párás felszínén (Beck György kamerája csodálatos képeket sző a falu köré), de valódi dráma nem lesz belőle soha. A súlytalanná vált tragédia megugrik, és bolondul szökdécselni kezd. Vera pillanatok leforgása alatt őrül bele a megálmodott szerelembe, és Nyakó Juli kezdetben finom játéka a szemünk előtt csap át vastag, komikus bohóctréfába. Almási elvéti a ritmust, és lezúzza a filmet. Tragikus vég.

KAPCSOLÓDÓ CIKK