Újra sikk a francia

2008.11.19. 12:40

Franciaország idén Arany Pálmát és színészi Oscart is nyert, megdőltek a nemzeti nézettségi rekordok, és francia az év legnézettebb idegen nyelvű filmje Amerikában is. Új újhullámról ugyan korai lenne beszélni, de érdemes utánajárni, hogy mely filmeknek, rendezőknek, sztároknak és slágerműfajoknak köszönheti reneszánszát a gall filmművészet.

A legtöbb mozirajongó fejében él egy kép a tipikus francia filmről: hősei jómódú, könnyűvérű, nagyvárosi bohémek, akik folyvást szerelmi háromszögekbe csöppennek, csinos Chanel-kosztümöket, illetve selymessálakat viselnek, és az élet értelméről merengenek pompás bárokban vagy éttermekben. A szerelmi kombinációk végtelenek, mindenki sikkes, a belvárosban van lakása, és persze művészlélek. Lehetőleg szerepeljen a filmben Daniel Auteuil és/vagy Catherine Deneuve és/vagy Gérard Depardieu, a fiatalabbak közül pedig minimum Mathieu Amalric, Cécile De France vagy Louis Garrel.

Noha ez az irányzat ma is virágzik (elég csak Christophe Honoré, Philippe Garrel vagy Arnaud Desplechin filmjeire gondolni) és a franciák sose untak rá, külföldön belopózott a filmkritikák kedvelt kifejezései közé a "túl francia", és pont azok a filmek tudtak az utóbbi tizenöt évben figyelemre méltó nemzetközi sikert elérni, amelyek szembementek ezekkel a "túl francia" klisékkel, pl. a Gyűlölet, az Élet, amiről az angyalok álmodnak, a Rejtély vagy a Visszafordíthatatlan - bár utóbbi egy másik tipikusan kilencvenes évekbeli francia irányzatba - az erőszak és a szex nézhetetlenségig fokozott kombinációjával sokkolás (ld. Bruno Dumont, Catherine Breillat) - is beleillik.

Nem meglepő, hogy az utóbbi két évben tapasztalható francia reneszánsz is új irányzatoknak, a társadalom sokkal szélesebb spektrumát bemutató témaválasztásoknak és nem utolsósorban egy egészséges üzleties hozzáállásnak köszönhető. Előbbire jó példa az animációs film műfajának beemelése a széles körű moziforgalmazásba (Persepolis), a bemutatott társadalmi csoportok között pedig mind gyakoribb annak elismerése, hogy Franciaország lakossága tarkább, mint valaha (A kuszkusz titka, Entre les murs). Ami pedig az üzleties hozzáállást illeti, életrajzi filmek (Piaf, Szkafander és pillangó vagy a vadiúj Halálos közellenség) terén a hollywoodi szabályok szerint verik Hollywoodot, a Senkinek egy szót se! című thriller esetében pedig angol nyelvterületen mellékessé vált, hogy (az egyébként amerikai regényből készült) a film francia nyelvű. Nem lehet véletlen egybeesés, hogy az új James Bond-film főgonosza is pont most francia, Tarantino francia színészekkel tömte tele készülő új filmjét, a februárban Oscar-díjjal jutalmazott Marion Cotillard pedig hirtelenjében A listás hollywoodi színésznőkkel verseng szerepekért.

 

Forrás: [origo]
Piaf


A nemzetközi siker persze nem jelenti új nouvelle vague beköszöntét, egyszerűen arról van szó, hogy ahogyan pár éve erőre kapott a dán, majd a német és tavaly a román filmgyártás (egyelőre úgy tűnik, hogy szerencsére egyik sem fulladt ki azóta), mostanában a francia filmek aratnak sorra kritikai és anyagi sikereket, mind a rangos filmfesztiválokon, mind a mozipénztáraknál. A brit Guardian már próbálta összeboronálni Laurent Cantet-t, Abdellatif Kechiche-t, Olivier Assayast és Agnes Jaouit mint az új évezred francia újhullámosait, de Jaoui (Ízlés dolga, Mint egy angyal) találóan rávilágít a laza kapocs mibenlétére: "Szó sincs róla, hogy egy család, egy új iskola, hullám vagy mozgalom tagjai lennénk. De mégis van, ami összeköt bennünket, mégpedig a tény, hogy körülbelül 15 éve a francia mozi megmenekült."

Ezzel természetesen a "Toubon-törvényként" elhíresült 1994-es kultúrjogszabályra céloz, ami radikálisan fellépett a francia nyelv és kultúra védelmében; többek között meghatározta a rádiókban játszható külföldi és francia dalok arányát (5-ből 2), a filmgyártást illetően pedig francia produkciókba forgatta vissza az adókedvezményekből befolyó pénzt, és megregulázta az elhollywoodiasodást generáló multiplexeket. A törvényt akkoriban sokan támadták, de Jaoui szerint minden európai ország jól járna hasonló jogi aktussal: "A francia mozit majdnem elpusztította saját történelmi súlya és a hollywoodi filmek fiatalokra gyakorolt hatása. Kezdetben maguk a filmkészítők is ellenezték a törvényt, de a mostani fiatalabb generáció már rengeteget profitált belőle; általánossá vált a túlélés felett érzett megkönnyebbülés és a sokszínűség éltetése." Érdekes még Jaoui véleménye a klasszikus francia mozi örökségéről: "Godard és Truffaut filmjei jók, de iszonyatosan sokáig tartott az új generációnak kitörni a nouvelle vague árnyékából. Szinte többet ártott, mint használt az örökségük. A Cahiers du Cinéma (nagyjából a francia Filmvilág - a szerk.) sznobizmusa túl sokáig visszafogta a filmeseket - megrettentünk, és nem mertünk kísérletezni, hogy megtaláljuk a saját hangunkat; nem álltunk ki, hogy ezek vagyunk mi, és azt akarjuk, hogy a filmjeink így hangozzanak, erről szóljanak."

Szkafander és pillangó


2008 sok szempontból sorsfordító év volt a francia filmvilágban. Év elején három francia produkció is végigjárta a nemzetközi díjkiosztókat: a Szkafander és pillangó francia produkcióban készült, bár amerikai rendezővel (Julian Schnabel) és amerikai ízlés szerint, utóbbi még inkább igaz Édith Piaf filmbiográfiájára (Piaf), de a gallok a legjobb külföldi film Oscarjáért meglepő módon mégis inkább a Persepolis című animációs filmet indították. A bátor döntést utólag sokan kritizálták, hiszen Marjane Satrapi gyermekkorának ragyogó kreativitással megrajzolt krónikája nem jutott be a legjobb öt közé (a legjobb animációs film kategóriában viszont jelölték), míg a Szkafander és a Piaf fontosabb kategóriákban is jelöléshez jutott. Sőt, Marion Cotillard meglepetésre győzni is tudott a legjobb színésznők mezőnyében, ezzel pedig ő lett az első francia színésznő, aki anyanyelvén (Simone Signoret és Juliette Binoche korábban angol nyelvű szerepekért nyertek Oscart) aratta le a rangos hollywoodi babért. Érdemes egyébként itt megemlíteni azt is, hogy két nappal az Oscar-díjkiosztó előtt a Francia Filmakadémia idei díjkiosztóján (César) ezen három film egyike sem tudta elnyerni a legjobb filmnek járó kitüntetést, az ugyanis A kuszkusz titka című briliáns bevándorló-drámának jutott, amely egyébként tavaly a velencei filmfesztivál zsűrijének különdíját is megkapta. 

Forrás: [origo]
Persepolis A kuszkusz titka


A kuszkusz titka
kritikai és közönségsikere fontos momentum az új évezred francia filmkészítésében, hiszen Abdellatif Kechiche Tunéziában született, filmjének hősei pedig Dél-Franciaországban élő arab bevándorlók, akiknek korábban nem sok keresnivalójuk volt a vásznon. Kechiche ráadásul nem szociodrámát vagy megmondófilmet készített, lebilincselő, de egyszerű története (egy idős férfi kuszkusz-éttermet szeretne nyitni, de a fundraiser-megnyitó különböző bonyodalmak miatt veszélybe kerül) mégis többet árul el a mai Franciaországról, mint más, kifejezetten politikai ambíciókkal készített filmek. Itt persze meg kell említeni, hogy a direkt politizálás sem volt hiába Franciaországban; Rachid Bouchareb két évvel ezelőtti mozija a második világháborúban francia zászló alatt harcoló afrikaiakról (A dicsőség arcai) elérte, hogy az egykori gyarmatok háborús veteránjai nyugdíjban részesüljenek a francia államtól. Ebben a filmben szerepel egyébként Franciaország egyetlen magreb szupersztárja is, Jamel Debbouze, akit a magyar közönség sokkal inkább az Amélie szerencsétlen zöldségeseként vagy a Depardieu-féle Asterix-filmek komédiásaként ismerhet. A dicsőség arcai-t tavaly a legjobb külföldi film Oscar-díjára is jelölték, de miután a franciák egy bohém-burzsoá kirakatfilmet (Művészlelkek) indítottak a versenyben, a párizsi születésű Bouchareb algériai színekben nevezte filmjét és - az elcsépelt témákon lovagló Művészlelkek-kel ellentétben - be is jutott a legjobb ötbe. A tanulság nem maradt észrevétlen, és a Persepolis következő évi favorizálása az Oscarra mea culpának is felfogható a Franciaországban alkotó bevándorló filmművészek irányában.

Forrás: [origo]
Entre les murs


Utólag visszatekintve látható, hogy a fentebb felvázolt előzmények szépen megágyaztak a francia mozi idei legdicsőbb pillanatának: május 26-án 21 év után újra francia film nyerte a cannes-i filmfesztivált. Sean Penn zsűrije márpedig nem a francia színészelit bohém családi drámáját (Un Conte de Noel) és nem is Philippe Garrel művészieskedő, de röhejes love storyját (La Frontiére de l'Aube) találta a szemle legjobbjának, hanem egy szinte dokumentarista stílusban felvett, fergetegesen vicces, de szigorúan realista iskoladrámát (Entre les murs), amely úgy bolygat meg egy társadalmi tűzfészket, hogy sohasem téveszti szem elől eredeti célját - szórakoztatni. A diadal felett érzett nemzeti örömmámort sokan az 1998-as foci-vb-győzelemhez hasonlították, amikor szintén egy sokszínű, multikulturális hátterű csapat hozott büszkeséget az országnak. Laurent Cantet rendező persze sokkal óvatosabban fogalmaz, és nem von le ilyen messzemenő következtetéseket: "Csak annyit tudok, hogy pont ebben az évben, pont ennek a cannes-i zsűrinek bejött a film, amelynek készítése óriási öröm volt számomra. Egy évet csodálatos fiatal emberek körében tölthettem, akik nekem személy szerint reményt adtak az országunk jövőjével kapcsolatban, és biztató, ha ez a remény visszaköszön a francia filmművészetben." 

A diadalmenet Cannes óta sem torpant meg, idén ugyanis minden bevételi rekord megdőlt Franciaországban, amikor a Bienvenue chez les Ch'tis című komédia több mint 20 millió franciát csábított a mozikba, és 200 millió dollár feletti bevételével minden más francia és hollywoodi produkciót maga mögé utasított a pénztáraknál. A mozitérképen eddig fehér foltnak minősülő északi Nord-Pas de Calais régióban játszódó vígjáték témája és fő humorforrása - talán nem meglepő módón - az eltérő regionális kultúrák összecsapása.

Forrás: [origo]
Senkinek egy szót se


Francia a legsikeresebb külföldi film az Egyesült Államokban is; a nálunk inkább színészként ismert Guillaume Cantet (Egyedül nem megy, A part) rendezésében készült thriller, a Senkinek egy szót se! 6,2 millió dollárnyi bevételt termelt a tengerentúlon, miután tavaly az év meglepetéssikere volt Nagy-Britanniában is. A film egyik sztárja egyébként a brit Kristin Scott-Thomas, aki az utóbbi években szinte kizárólag Franciaországban, franciául forgatott. Legutóbbi jutalomjátéka az Il y a longtemps que je t'aime-ben jelenleg nagy esélyesnek számít, hogy megismételje Marion Cotillard Oscar-bravúrját a legjobb női főszereplők kategóriájában.

Forrás: [origo]
Halálos közellenség


Nálunk holnaptól látható az év utolsó nagy francia dobása, az ország leghírhedtebb gengszterének, Jacques Mesrinne-nek a filmbiográfiája. A Halálos közellenség a két epizódból álló bűnöző-eposz első része, és a budapesti bemutatóra a főszereplő Vincent Cassel is elkíséri a filmet.  

10 kötelező francia remekmű az utóbbi évekből:
 
1. Entre les murs (Laurent Cantet, 2008): tabló a jövő francia generációiról, amelyeknél az anyanyelv kifejezés értelmét veszíti. Megérdemelt cannes-i fődíjas, briliáns dokudráma. (Jövőre a mozikban, kritika)

2. Rejtély (Michael Haneke, 2005): az osztrák rendező horrort önt a francia poszt-kolonista burzsoázia nyakába, és tabut dönt az 1961-es párizsi algériai tüntetések vérbe fojtásának említésével. (Megjelent DVD-n, kritika)

3. A kuszkusz titka (Abdellatif Kechiche, 2008): a dél-francia kisváros magreb lakóit nem érdekli a csadorviselés vagy az iszlám fundamentalizmus, ők csak egy jó helyi kuszkusz-étteremre vágynak. (A Titanic filmfesztiválon vetítették, kritika)

4. Persepolis (Marjane Satrapi, 2007): az iráni forradalom egy kislány, majd a nyugat-európai nihil egy nagylány szemeivel. Az animációs film műfajának fiatal klasszikusa. (Megjelent DVD-n, kritika)

5. Halálos szívdobbanás (Jacques Audiard, 2005): kőkemény, de szívhez szóló dráma egy bűnözőről, aki zongoraművész szeretne lenni. Romain Duris eddigi legnagyobb alakítása (Moziban volt, DVD-n még nem jelent meg)

6. Piaf (Olivier Dahan, 2007): A kis verébből ünnepelt sanzondíva lett; Marion Cotillard játékának és a sminkesnek köszönhetően jobb, mint a Ray, A nyughatatlan és a Hamvadó cigarettavég együttvéve. (Megjelent DVD-n, kritika)

7. Dans Paris (Christophe Honoré, 2006): tisztelgés a nouvelle vague előtt, annak legszebb és legirritálóbb hagyományait is megtartva, napjaink két legjobb fiatal francia színészével. (még hiánycikk nálunk, kritika)

8. Il y a longtemps que je t'aime (Philippe Claudel, 2008): visszafogott, de feszültséggel teli családi dráma egy börtönből szabadult nő társadalmi reintegrációjáról Kristin Scott-Thomas francia nyelvű jutalomjátékával. (Jövőre biztos lesz)

9. Lady Chatterley (Pascale Ferran, 2006): D. H. Lawrence erotikában bővelkedő regényének sokadik adaptációja, de az első, amelyet nő rendezett, és még szerencse, A zongoralecke óta nem láthattunk ilyen csodás, érzéki női portrét. (Megjelent DVD-n)

10. Senkinek egy szót se! (Guillaume Canet, 2007): kissé zavaros, de mutatós thriller amerikai alapanyagból, hamisítatlan francia hangulattal. Meglepetéssiker az angolszász piacon, nálunk még hiánycikk. (A Titanic filmfesztiválon vetítették)

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK