Ha a magyar film imidzse még nem is állt helyre, vagyis nincs érte tolongás a mozikban, mi már optimisták vagyunk. Idén végre több a sikerült mű, mint a kínosan gyenge, és még színes is a paletta. Élvezhettünk Hollywoodból importált rom-comot, kelet-európai road-moviet, konzervatív magyar regényadaptációt, fekete humorral átitatott krimit, lassú vízen ringó művészfilmet, magyarított cseh falukomédiát, pazar kiállítású dokumentum-katasztrófafilmet, elkeserítően hiteles valóságábrázolást, férfiasan tökéletes thrillert, lélekben gazdag zenés dokumentumfilmet, és zenében gazdag vígjáték-folytatást. És azért az örök pesszimistáknak is jutott egy magas labda: A kis Vuk.

Nem állítom, hogy ennyi remekmű született, csak azt, hogy idén több rendező tudta teljesíteni a vállalását, mint ahány nem. Aki belevághatott, többségében igényes munkát végzett. Odafigyelt, következetesen felépítette, aprólékosan kidolgozta, szívvel és lélekkel leforgatta, megvágta, és árulta a filmjét. Mert bármilyen szentimentálisan hangzik, filmet csinálni Magyarországon még mindig csak szerelemből lehet, és csak a mániákusok vállalják. Mire összejön a pénz, mire elkezdődhet a forgatás, mire mindenkit ki is fizetnek, mire mozikba kerül a mű, normális ember diliházba kerül.

És sokszor ugyanannyi energia van abban, ami rosszul sikerül, mint abban, ami csodásan összeáll. És akkor jönnek a kritikák, de nem jönnek a nézők, nincs reklám, csak néhány felkészületlen riporter, szóval igazán nincs mit irigyelni a filmes munkájában. Úgyhogy mielőtt mi is belerúgnánk azokba, akik már amúgy is elhasaltak, és felmagasztalnánk azokat, akiknek idén a dicsőség jutott, minden magyar filmes előtt adóznunk kell azért, mert a magyar film virul.

23 nagyjátékfilm készült, amiből - szerintem - 12 élvezhető, ez kivételesen jó arány. Négy közülük nézhető, és összesen hét olyan akad, amit nem feltétlenül kellett volna leforgatni. Persze olyan nincs, hogy hajrá, akkor jövőre már csak a jókat forgassuk le. De most kezdjük azokkal!

Az S.O.S Szerelem még sereghajtó volt tavaly, de lám, az alkotók fejlődőképesek. Hagyjuk is ezt a leereszkedő hangnemet, és ismerjük el, hogy a 9 és fél randi a maga műfajában teljesen korrekt. Bájosan bugyuta, mint a régi magyar filmek, de pont úgy néz ki, mint egy másfél órás reklámfilm, így azokat is bevonzza a moziba, akik egyébként csak a hollywoodi agyzsongításban bíznak. Találtak hozzá két csinoska főszereplőt - Jávor Pál és Perczel Zita mai megfelelőit -, egy operatőrt, aki vonzóvá tette Budapestet, és egy olyan forgatókönyvet, amiben ugyan minden kiszámítható, de legalább flottul hozza a bevált kliséket. 

Forrás: [origo]
Rudolf Péter és Haumann Péter a Kalandorok-ban | A film kritikája

De magyaros vígjátékból is készült idén remek: a Kalandorok, amiben minden valós, tehát keservesen vicces. Reméljük, hogy ezentúl Divinyi Réka sztár-forgatókönyvíró mellett Péterffy Gergely is évente jegyez majd egy-két filmet, és Paczolay Bélának sem kell sokáig várnia arra, hogy újra rendezhessen. 

Rudolf Pétert a felesége követte a vásznon, ő volt az Eszter hagyatéka címszereplője, ami ha nem is a legfilmszerűbb adaptáció, de tévéjátéknak tisztességes munka. Tulajdonképpen igaza volt Sipos József rendezőnek, aki egyszerűen próbálta magát a szöveghez tartani, és hagyni, hogy a színészek kiteljesedjenek a finoman szőtt történetben. Till Attilának ennél jóval nagyobb volt az ambíciója, talán éppen az, hogy a lehető legfilmszerűbb, legtöbb eszközzel zsonglőrködő munkát tegyen le az asztalra, így azonnal bizonyítsa rendezői rátermettségét. A sikerült filmek közé sorolhatjuk a Pánik-ot is, ha nem is hibátlan.

Az év megváltója kétségkívül A nyomozó, amiért a hozzáértők szabályosan rajongtak, és ahhoz képest, hogy milyen kevés reklám jutott neki, a közönség is imádta. Gigor Attilát nyugodtan nevezhetjük az év felfedezettjének, mert személyében újra sikerült valakinek elhitetnie (akár csak röpke időre), hogy nem létezik művészfilm és közönségfilm, csak jó, meg rossz van.

Forrás: [origo]
Kerekes Éva és Anger Zsolt A nyomozó forgatásán | A film kritikája

De aztán jött a Delta, és újra mindent elöntött a szomorú köd, meg a sorsszerűség fojtogató ereje, és törhettük a fejünket, mi rejlik a hallgatag arcok, és a győzedelmes táj mögött. Szóval igenis van olyan, hogy művészfilm, méghozzá akkora művészet, hogy Cannes-ba is eljutott. És akkor már a testvéréről is meg kell emlékeznünk, A londoni férfi-ról, ami egy évvel korábban szerepelt Cannes-ban, de nálunk csak most került mozikba. Na, arról már nem is merek nyilatkozni, annál is inkább, mert átaludtam. Azt mindenesetre szomorúan be kell látnunk, hogy igaza volt annak a külföldi kritikusnak, aki a Filmszemle zsűritagjaként arra bíztatta a magyar filmeseket: legyenek Tarr Béla-epigonok, mert a nemzetközi szakma ezt várja tőlük. A többiekre nem kíváncsiak.

Az olyan alkotók, mint a Buharovék (akik a Lassú tükrö-t jegyzik), vagy Dettre Gábor, a Tabló rendezője külföldön és itthon is csak közönyre találnak, mert hát kétségtelen, saját útjukat járják. A Lassú tükör ugyan csak egy speciális közönség számára élvezhető (amelyikbe én nem tartozom bele), a Tabló viszont abszolút kedvencem. Gyilkos humora és fájóan hiteles valóságábrázolása olyan ritka kordokumentummá teszi, amit bármelyik földönkívülinek (de lehet csak sima külföldi is) megmutatnék: így élünk mi itt, 2008-ban. Szomorú, de így van. És Dettrén kívül vagy nem merte senki ábrázolni, vagy nem sikerült másnak ilyen hitelességgel megragadnia. Pedig állandóan szó van arról, hogy a magyar filmből hiányzik a rendszerváltás óta kialakult életünk bemutatása.

Forrás: [origo]
Fátyol Kamilla és Mucsi Zoltán a Tabló-ban | A film kritikája

És ha már a méltatlanul mellőzött műveknél tartunk, Bereczki Csaba Életek éneke című filmjét is ide kell sorolnom. Fogadjunk, hogy sokan most hallanak róla először. Ez az úgynevezett kreatív dokumentumfilm - ami az erdélyi cigányzenészek életét örökíti meg - olyan szép és szívbemarkoló, hogy legfeljebb egy költeményhez hasonlíthatjuk. Ilyen filmet nézve mindig ráébred az ember, hogy a való élet örökké kenterbe fogja verni a világ legjobb forgatókönyvíróját is. És valószínűleg nincs az a remek színész, aki képes lenne annyit elmondani a játékával, amennyit egy sokat megélt ember ráncai, vagy megdolgozott kézfeje.

Ugyanígy veszett a feledés homályába Moldoványi Ferenc Másik bolygó-ja, ami már akkor sem tűnt fel sokaknak, amikor játszották. Pedig ebben is rengeteg igényes munka, világmegváltó szándék, és bátor küzdelem fekszik. Máthé Tibor képei a National Geographic stílusát és színvonalát idézik, és Moldoványi Ferenc tudatosan felépített történetei sem a klasszikus dokumentumfilm szabályait követték. Úgyhogy igazán kár, hogy Magyarországon a dokumentumfilm olyan címke, amivel csak elkergetni lehet a nézőket a mozi környékéről. Igaz, ebben az esetben a film témája is kényes lehetett. A mai magyar közhangulatot ismerve sokan reagáltak így az afrikai gyerek-prostituáltak, vagy a kambodzsai szeméttelep lakóinak problémáira: nincs énnekem elég bajom? További magyarázat a Tabló-ban...

Forrás: [origo]
Jelenet a Másik bolygó című filmből

Aki tehát nem akarta látni, hogy a világban miféle problémák léteznek, inkább csak ízlésesen végig óhajtott mosolyogni másfél órát, az a Mázli-ra válthatott jegyet. A cseh újhullám reinkarnációja finom kis film, nem vállalt nagyot, de azt teljesítette. A jól sikerült alkotások sorát az év végi kasszasikerek zárták: a Kaméleon és a Valami Amerika 2, mindkettő beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Legalábbis, ami a profizmust és az igényes szórakoztatást illeti. Hogy az alkotók reményeit is beváltják-e, vagyis hogy több százezer nézőt vonzzanak a moziba - ez majd csak 2009-ben derül ki.

Ezek voltak tehát azok a filmek, amik szerintünk inkább jók, mint rosszak, néhány közülük abszolút elismerést érdemel. Volt még kettő, amiről vitatkozhatunk: a Fövenyóra és a Nyugalom. Mindkettő adaptáció, így nagyban befolyásolja az ítéletet, hogy a néző olvasta-e az irodalmi változatot, és ha igen, mit látott benne. De a probléma teljesen különböző: a Fövenyórá-ban éppen az volt a cél, hogy Danilo Kis szellemiségét idézzék meg, a Nyugalom viszont inkább a sztorihoz ragaszkodott. Ezáltal az előbbi zavaros marad a nézőnek, az utóbbi meg túlságosan primér. Egyiket sem sorolhatjuk a sikerült filmek közé.

De az abszolút elhibázott alkotások közé sem, mert ott már tényleg komoly hibák vannak. Tímár Péter Casting minden-je az égvilágon semmit nem tett hozzá ahhoz, amit a tévében látunk, csak sokkal szegényesebb kiállítással tudta reprodukálni azt. Bacsó Péter Majdnem szűz-e olyan naiv, hogy leginkább a rendezői látásmódra illik a cím, nem a főhősére. Fazakas Péter Pará-ja belebukott abba, hogy megteremtse a magyar trashmovie-t, Szőke András Bakkerman-ja pedig semmivel nem érdemelte ki, hogy celluloidot fogyasszon, elég lett volna egy hétköznap későesti tévéműsornak azon a kereskedelmi csatornán, ahol minél primitívebb valami, annál jobb. Lakatos Róbert Bahrtaló-ja is mehetne ugyanott, ha már a Győzike-show-nak vége. Almási Tamás maradt a dokumentumfilm nagymestere, a Márió, a varázsló-val pedig valószínűleg csak azt érte el, hogy többé ne is kapjon pénzt másra. És a végére maradt A kis Vuk, az idei boksz-zsák, amit mindenki püfölhet lelkiismeret-furdalás nélkül. Istenem, ilyenek vagyunk, imádjuk gyalázni magunkat.