Ingatlanparaszt gengszterek

Kisstílű bűnözők a nagykutyák ellen, csavarosnak ígérkező történet Londonban. Guy Ritchie új filmjében a régi összetevőket, a kabbalista spiritualizmus (Revolver) helyett most ingatlan panamákkal, orosz milliárdossal, vicces dzsánkikkal, kevesebb látványos erőszakkal, ugyanannyi furcsa becenévvel, de csak elszórt szellemességgel fűszerezi. A Spílerre magyarított Rocknrolla című filmben szerencsére a színészek azért jók.

Adott három szimpatikus gengszter (Gerald Butler, Tom Hardy, Idris Elba), akik lenyúlnak egy ingatlanbefektetés engedélyeinek megszerzésére szánt orosz kenőpénzt. A nő, aki benne van (Thandie Newton), a várost kezében tartó főgengszter (Tom Wilkinson), annak hű első embere (Mark Strong), és drogos-zenész nevelt fia (Toby Kebbell) meg az orosz ingatlanmágnás (Karel Roden). Az orosz kedvenc festménye lesz a filmes színpadi pisztoly: ahogy megjelenik, tudjuk, hogy el fog sülni. Az elrablása körül kavarognak ugyanis a párhuzamos szálak, hogy végül minden egy helyen találkozzon, s bűnhődjön, akinek bűnhődni kell.

A film tempósan indul: a főcím, ha nem is túl eredeti, de étvágygerjesztő (készítette a színészként is dolgozó Galo Make Canote), az alaphelyzetről, a szereplőkről összerakott gyors vázlat pedig azonnal felébreszti a nézőt. De a tempó nem marad egyenletes. A sok párhuzamos szerkesztés néha működik, de sokszor mesterkéltnek hat, kameramozgásban nincs új, ahogy magában a sztoriban sem. És bár úgy tűnik, a végére újra rendesen felpörögnek az események, rá kell jönnünk, hogy még korántsem jött el a film befejezése: nagy durr helyett picit nyúlós zárást kapunk.

Idris Elba és Gerald Butler a Spíler című filmben

A röhögős-pörgős, zenés-képes-klippes érzés hiányzik. Persze nem kérnénk számon, ha nem kaptunk volna már ilyet a rendezőtől, ha nem egy akció-krimi-vígjátékról lenne szó, és ha nyomaiban nem lenne jelen most is. Az első poén - amikor megtanuljuk, milyen is az igazi kézfejes pofon - sokáig várat a következőkre, de egyik sem robban nagyot. Az akciók közül egyedül az üldözős jelenetet sikerült minőségi módon, jó ritmussal, megfelelő humorral, bravúrosan megvalósítani, pedig valami ilyesmit várnánk az egész filmtől. A londoni alvilág most inkább hasonlít egy kisvárosi pletykás bandára, akiknek legtöbbje kicsit sznob, kicsit túlérzékeny, kicsit felfelé kapaszkodó, kicsit homo. Bűnözők, ahogy a Guy Ritchie elképzeli. Úgy tűnik, ahogy nőnek a Ritchie apu gyerekei, úgy fogy a véres erőszak is a filmekből - a Spíler-ben két igazi, komoly agyabugya van, és egyik sem vicces.

Azért kapunk szépen komponált, fény-árnyékkal játszó képeket, elegáns termékelhelyezéseket, apró poénokat, jól eltalált, két-háromszor hangsúlyos zenéket is - a csúcs a klubban élőben játszó The Subways - bár a Canary Wharfból vizuálisan talán többet is ki lehetne hozni. Az is kiderül persze, hogy ki is az igazi spíler, a nagy játékos, az irányító, aki mindent visz, és egy "folytatása következik" sincs kizárva. Jó szórakozás, de nem kultikus film. Ritchie olyat eddig kettőt készített. Ez a szám egyelőre változatlan.