Majd megfagynak

Úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy a Filmklub is aktuális témákkal foglalkozzon, ezért a hetek óta kitartóan mínuszfokokat mutató hőmérőre és a gázellátás akadozására tekintettel összeszedtük tíz kedvenc filmünket, amiben kíméletlen tél dúl és a főhősök nagyon-nagyon fáznak.

Éjféli cowboy (Midnight Cowboy, r.: John Schlesinger, 1969)

Amikor a texasi Joe-nak nem jön be annyira a férfiprosti-üzlet New York-ban, mint remélte, kénytelen bevackolni a sánta és beteg Rico lepattant, fűtés nélküli kérójába. Rico a pálmafás Floridába vágyik, de nem sikerül lelépniük a tél beköszönte előtt, úgyhogy melengető napfény helyett csak utcasarkokon és vékony takarók alatti vacogás jut nekik. Egy vastag kabátjuk ugyan van, de az Ricóra nagy, Joe pedig elvből nem hordja, mert lopott. És bár utolsó pillanatban felszenvedik magukat egy Miamiba tartó buszra, együtt már nem élvezhetik a tengerparti paradicsomot.

+ + +

A birodalom visszavág (The Empire Stikes Back, r.: Irvin Kershner, 1980)

Ki ne emlékezne a hóborította Hoth bolygóra? A film stábja '79 tavaszán forgatta ezeket a jeleneteket Norvégiában, ahol akkor történetesen mínusz 20 fok volt és hóviharok dúltak. Ez valószínűleg csak még hitelesebbé tette Luke tortúráját a viharban, aminek csúnya eszméletvesztés és kis híján megfagyás lett a vége. Persze utolsó pillanatban megérkezett a gyakorlatias Han, aki egy jól irányzott vágással meleg hálózsákként hasznosította újra a megdöglött tan-tant, és a rögtönzött belezést azzal a - gyerekkoromban általam roppant viccesnek talált - megjegyzéssel kísérte, hogy "Gondoltam, hogy büdös lesz, de azt nem, hogy ennyire!".

+ + +

Ragyogás (The Shining, r.: Stanley Kubrick, 1980)

Feltehetően nem sokan találnák álommelónak a gondnokságot egy olyan szállodában, amit egész télen derékig érő hó vág el a külvilágtól, különösen, ha az állásinterjún kiderül, hogy az előd begolyózott és lemészárolta a családját, aztán megölte saját magát is. Jack Torrance viszont úgy véli, remekül tud majd írni a háborítatlan környezetben - hogy ez mennyire nem így van, arra felesége akkor eszmél rá végleg, amikor megtalálja az "all work and no play makes Jack a dull boy"-mondással telegépelt lapokat. A kastélyszállóhoz tartozó vastagon behavazott sövénylabirintus a film legvégén kap kitüntetett szerepet, amikor a feleségét és fiát fejszével üldöző Jacket kisfia lerázza a labirintusban, és a kimerült apuci reggelre látványosan megfagy.

+ + +

Mi ketten (Withnail and I, r.: Bruce Robinson, 1987)

Lehet, hogy ahhoz képest, hogy Magyarországon nem forgalmazták, túl sokat emlegetjük a kultklasszikus Withnail and I-t, de ha egyszer a fázás a téma, nem maradhat ki. Withnail és barátja munkanélküli színészek, akik egy egyre elkeserítőbb állapotba kerülő londoni lakásban senyvednek, és természetesen már fűtésük sincs. A gyakorlatiasnak nem nevezhető Withnail egész testét sportkrémmel keni be, remélve, hogy az felmelegíti kicsit, aztán még gumikesztyűt is húz a biztonság kedvéért. Az igazi megoldás valami jó erős pia volna, de mivel az nincs, az öngyújtófolyadék is megteszi. És szegények igazi kálváriája még csak ezután kezdődik, amikor kiderül, hogy vidéken sincs melegebb, viszont sok a sár és döglött halak, meg meleg nagybácsik fenyegetik őket.

+ + +

Fargo (R.: Joel és Ethan Coen, 1996)

Hogy Minnesotában rohadt hideg van télen, azt mindenki megtanulta a Beverly Hills 90210-ből, hiszen a Walsh ikrek gyakran emlegetik, hogy Los Angeles-ben hiányoznak nekik a fagyos-havas telek. Coenéknek viszont pont pechjük volt, mert a szokásostól eltérően a '95-ös tél nagyon enyhe volt Minnesotában, ezért sok műhavat kellett használniuk és a film egy részét North Dakotában kellett leforgatniuk. Ez persze nem változtat azon, hogy a Fargo a legtélibb téli film térdig érő szűzhóval, kucsmás, Michelin-babához hasonlító rendőrnővel, aki, miután leszámolt a rosszfiúkkal, este vastag paplan alá bújik be férje mellé. A hófehér táj akkor vakít igazán, amikor elkezd rajta fröcsögni az élénkpiros vér, és hol kontrasztos tócsákat alkot, hol bájos rózsaszínre festi a hullaaprítóként használt faaprító körül a tájat.

+ + +

Téli vendég (The Winter Guest, r.: Alan Rickman, 1997)

Skóciában vagyunk a befagyott tenger partján, ahol a halál lehelete lengi be az utcákat és némelyik otthont is. A négy különböző párt felvonultató film nem a jégen mászkáló szerelmesektől, a hobbiból temetésre járó öregasszonyoktól, vagy a hideg utcákon csatangoló srácoktól lesz igazán fagyos hangulatú, hanem attól az egy szereplőtől, aki alig mozdul ki az otthonából, sőt, még meleg fürdőt is vesz: Emma Thompson fájdalmasan szépen alakítja a gyászába belemerevedett özvegyet, és remek mellette édesanyja, Phyllida Law is, aki próbálná visszarángatni lányát az élők közé. Gyönyörű hangulatfilm, amit akkor kell betenni, ha egy kis szomorú borzongásra vágyunk.

+ + +

Holnapután (The Day After Tomorrow, r.: Roland Emmerich, 2004)

Habár egy klímakutató frappáns megjegyzése szerint a film olyan viszonyban áll a klímakutatással, mint a Frankenstein a szívátültetéssel, ez nem akadályozza meg az egyszeri nézőt, hogy gondolatban jót fagyoskodjon és legalább a filmmel töltött két óra erejéig elborzadjon a klímaváltozás lehetséges (?) következményei láttán. Ami a fagyoskodás mértékét illeti, ez a film az abszolút nyerő: a mínusz 100 fok körüli hűst hozó légörvény egy pillanat alatt csinál jégcsapot a helikopterekből, a pechesebb epizódszereplőkből és persze a Szabadság-szoborból. Persze ahogy az már Hollywoodban lenni szokott, a főszereplőknek ez meg se kottyan és a vastag hótakaró alatt várják ki, míg elvonul a hidegfront.

+ + +

Narnia krónikái (The Chronicles of Narnia, r.: Andrew Adamson, 2005)

Bár a narniai tél egész kedélyes a mindent beborító puha hótakaróval, James McAvoy kedves faunjával és a beszélő borzokkal, a fehérbe-ezüstbe-jégcsapba öltözött Fehér Boszorkány pedig kifejezetten lenyűgöző látványt nyújt a szánján, a mostani telet szenvedve valahol megértjük, hogy a birodalom lakóinak elegük van a száz éve tartó vacogásból. Köszönhetően a Pevensie testvéreknek és a számítógépes trükköknek, eljön azonban a tavasz, megáradnak a folyók és sajnos a film végére eltűnik a látványosan havas táj.

+ + +

Engedj be! (Let the Right One In, r.: Tomas Alfredson, 2008)

Stockholmban csak az nem fázik télen, akinek nem meleg vér csörgedezik az ereiben - tehát például a vámpírok. A véres horrorba oltott bájos tinifilm a Fargó-hoz hasonlóan szemérmetlenül kihasználja a vörös és fehér kontrasztját, de mellé még egy megfélemlített szőke kisfiú és egy harapós fekete kislány párosát is megkapjuk. A lakótelep elhagyatott, behavazott játszóterén a srác csak jól felöltözve bóklászhat, de a furcsa lány egy szál pólóban sem vacog. Mindjárt látszik, hogy valami nem stimmel vele.

+ + +

Zack and Miri Make a Porno (R.: Kevin Smith, 2008)

Kevin Smith legújabb filmjét ugyan még nem mutatták be nálunk, de vétek lenne kihagyni, hiszen itt tulajdonképpen az egész cselekményt az indítja be, hogy a két főszereplő nagyon-nagyon fázik, mert nincs pénzük befizetni a fűtésszámlát. Zack és Miri a nappali közepén felállított olajoshordó mellett próbálnak kicsit felmelegedni a sok befizetetlen csekk lángjánál, és közben romantikusan megbeszélik, hogy nincs más hátra, pénzért fognak szexelni egymással. Bár a filmben van egy három hónapos ugrás, Smith nem annyira nyálas, hogy a happyendet tavaszra időzítse, így maradunk végig a hidegben.