Az idei Berlinale egyik legerősebb filmje az elsőfilmes, izraeli születésű amerikai rendező, Oren Moverman munkája, a The Messenger. A főhős egy fiatal katona, Will (Ben Foster), aki egy bevetésben megsérül, hazaküldik és mostantól az a dolga, hogy a harcban elhunytak hozzátartozóit értesítse a fronton történt halálesetekről. A kemény feladatra az idősebb, tapasztaltabb Tony (Woody Harrelson) képzi ki; ketten együtt járnak házról-házra, hogy átadják a rosszhírt a családtagoknak. És bár Tony ezerszer elmagyarázza Willnek, mennyire fontos, hogy ne vigyenek érzelmeket a munkába és ne alakítsanak ki semmilyen emberi kapcsolatot a gyászolókkal, Will hamar szerelmes lesz az egyik háborús özvegybe (Samantha Morton).

Forrás: [origo]
Ben Foster és Woody Harrelson a The Messenger című filmben


Sok szinten nagyon jó ez a film: Foster és Harrelson két kiváló színész, akik tökéletes ritmusban alakítják ki ezt a nehéz, ki nem mondott történetektől súlyos barátságot. Ha Tony első pillanatban az amerikai filmekben annyiszor látott kívül mosolytalan-belül aranyszívű kiképzőtiszt sztereotípiájának tűnik, nem véletlen, mert az is. De Harrelson nagyobb színész ennél. Azzal, ahogy Fosterre néz, ahogy a bárpultos csajjal évődik, vagy csendben elsírja magát egy olcsó kanapén, izgalmas, tapintható karaktert épít és eltompítja az alaphelyzet ordító kliséjét. Ehhez persze Foster is kell, aki hasonlóan finom léptekkel kerüli ki a gyogyós katona-szerep buktatóit. Will ezer sebből vérzik, apró darabokra esett az élete, a film elején két centire  van attól, hogy becsavarodjon és szétlőjön egy bevásárlóközpontot. A kattant veterán mégsem csak kattant veterán: a sok ideges tikkelés közé Foster néha bedob egy mosolyt, egy zavart, ideges és egészen mélyről felbugyogó mosolyt, amibe kapaszkodva Will szép lassan visszamászhat az emberek közé. Erről az útról szól az egész film, minden ennek van alárendelve. Szerencsére Moverman, aki a forgatókönyvet is írta, a szerelmi szálat sem rontja el felesleges szentimentalizmussal.

De ami a legizgalmasabb a The Messenger-ben az az, hogy a téma ellenére sem hajlandó olcsó propaganda-haknira. Egyik oldalnak sem fekszik le. Nem háborús film és nem is háború-ellenes kirohanás. Movermant nem érdekli a bombasztikus, torokszorító hangszóró-retorika: ez a film nem a politikáról, nem az eszmékről és nem a hősökről szól. Csak emberekről, akik megprobálnak tovább élni a halál után.