Demi Moore és a családi műdráma

Vágólapra másolva!
Az idei Berlinale egyik sztárvendége Demi Moore volt aki Michael Kors fekete-fehér pöttyös ruhájában üdén, körülbelül harmincéves önmagát adva sétált be tegnap a sajtótájékoztatóra. Moore mellett felsorakozott új filmje, a Happy Tears rendezője Mitchell Lichtenstein és a többi színész: az indie-sztár Parker Posey és a kicsit zavartnak tűnő Rip Torn, aki a két nő szenilis apját játssza a filmben. Nem rossz a film, de nem is jó. A Happy Tears-ről is el lehet mondani, amit a legtöbb filmről, amit idén a Berlinalén láttam: semmilyen.Rip Torn, Parker Posey, Mitchell Lichtenstein és Demi Moore a Happy Tears szerdai sajtótájékoztatója előtt a berlini filmfesztiválonLichtenstein, aki első filmjét egy éles fogakkal rendelkező vagináról készítette (Mély harapás), inkább az emberi kapcsolatokra, a családi életre koncentrál a Happy Tears-ben, felemás eredménnyel. Moore egyértelműen a húzónév, de a józan, védelmező nővér szerepét gyakorlatilag bárki eljátszhatta volna ilyen langyosan. Posey az álmodozó, elkényeztetett kishúg, Jayne, de soha nem lesz belőle tisztességesen kidolgozott karakter, hogy érdekeljen, mi lesz a sorsa. A két színésznő hiaba bizonygatta a sajtótájékoztatón, mekkora barátnők, a filmből ez nem derül ki, semmi közük egymáshoz. A két nővérrel szemben ott topog a szellemileg leépülő, de rendületlenül fickós apjuk (Rip Torn pontos játéka) és új barátnője, egy teljesen lepattant, drogos kurva, aki kórházi nővérnek adja ki magát (Ellen Barkin, egy röhejes sztetoszkóppal a nyakában). Rip Torn és Barkin ritka színfoltok ebben a helyenként szórakoztató, melankólikus, finomkodó, de legtöbbször érzelemmentes filmben.Demi Moore és Parker Posey a Happy Tears című filmbenLichtenstein nem nagyon tudja, mit kezdjen a történettel. Jayne férje egy milliomos fiatalember (Christian Camargo), aki apja, a híres festő halála után beleroppan a súlyos szellemi örökségbe. Mitchell Lichtenstein apja a pop art-ikon Roy Lichtenstein volt, egyértelmű az önéletrajzi utalás, de ez a vonal sincs kibontva; a forgatókönyvért is felelős rendező inkább elfeledkezik róla és ejti az ideges fiatalembert. Az utolsó képekre masszív családi idillt kanyarint Lichtenstein: a végképp leépülő apa már nem fenyegeti a békés mindennapokat, az ideggyenge férj pedig intézetben pihenget. Az összes többi belső feszültséget meg besöpri a szőnyeg alá; nem ér meg neki annyit ez a sztori, hogy igazán megírja vagy akár filmet csináljon belőle.
Vágólapra másolva!