Hűségből is megárt a sok?

2009.03.05. 15:44

Mindkét kritikusunk imádja a Watchmen-képregényt. Egyetértenek abban is, hogy Zack Snyder filmje nagyon hű adaptáció, és mégis: egyikük odavolt a filmért, másikukat viszont cseppet sem hatotta meg.

Amikor Supermanek tusolták el a Watergate-et
Szabó András

Az iskolából azért csapták ki, mert LSD-t árult, gyakorló varázsló, a római kígyóisten tisztelője, hatalmas vasgyűrűket visel minden ujján, a felesége pedig elhagyta egy olyan nőért, akivel évekig hármasban éltek együtt. Saját magáról azt állítja, hogy a személyisége egy hatalmas átverés, munkáiért mégis mindenki másnál többször, összesen kilencszer kapta meg a legrangosabb művészeti díjat. Alan Moore-ról van szó, aki azzal, hogy a szuperhősök karakterein keresztül társadalmi problémákat kezdett el boncolgatni, nem egyszerűen egy képregényes trendet teremtett, hanem a képregény műfaját emelte művészetté.

Hollywood így értelemszerűen többször megpróbálkozott Moore képregényeivel. Rendkívül összetett, rengeteg szimbolikával megterhelt, több értelmezési lehetőséget kínáló munkáiból - A pokolból, A szövetségV mint vérbosszú - általában egysíkú, akcióra építő filmek születtek. Nem csoda, hogy a mester minden filmadaptációtól már a kezdet kezdetén elzárkózott, így a legjelentősebb alkotásának tartott Watchmen esetében is csak a rajzoló, Dave Gibbons neve virít ott a vásznon. Moore idegenkedése a szórakoztatóipartól egyébként nem új keletű, miután a nagy képregénykiadókkal a szerzői jogok miatt többször összerúgta a port, saját kiadója gondozásában jelenteti meg műveit.

A Watchmen-t rendező Zack Snyder elődei hibáiból tanulva, láthatóan nem akarta újraértelmezni Moore munkásságát, hanem egy olyan receptet követett, ami többször is bevált, vagyis kockáról-kockára próbálta vászonra álmodni a képregényt. A több szálon futó történet lényege, hogy ellentmondásos hősök próbálják megmenteni az atomháború szélére sodródott világot, amelyet a Watergate-botrányt leleplező újságírók meggyilkolása miatt még az 1980-as évek végén is Richard Nixon irányít. Az Egyesült Államok második világháború utáni történetének legfontosabb momentumai - Kennedy-gyilkosság, vietnámi háború - mind átértelmezve jelennek meg, azoknál ugyanis minden esetben szuperhősök játszották a legfontosabb szerepet.

Forrás: [origo]
Malin Akerman, Billy Crudup, Matthew Goode és Patrick Wilson

A Sin City-nél és Snyder korábbi mozijánál, a 300-nál azért működött a kockáról kockára történő adaptáció, mert mindkét film alapja egy olyan nem túl összetett képregény volt, amelyek leginkább az erőszak diadalát próbálták megénekelni. A Watchmen esetében azonban a szolgalelkű megfilmesítés bár komoly kudarcélményt nem okoz, bő másfélóra után mégis unalmat, és értetlenséget vált ki a nézőből. A képregénynek ugyanis pont azok a momentumai vesznek el, amik töprengésre, a kötet újbóli átböngészésére készítik az olvasót.

A Watchmen-t ugyanis az teszi páratlanul egyedivé, hogy Moore lassan hömpölygő, kevés akcióval operáló történetmesélése végletekig kihasználja a képregényes műfaj adta lehetőségeket: minden egyes képkockán elrejt egy olyan információt - legyen az szöveges vagy vizuális - amely elengedő ugyan ahhoz, hogy következő kockára átvezesse az olvasót, valódi értelmét azonban csak oldalakkal, vagy fejezetekkel később nyeri el. Snyder mozija mindennek csak felszínes tolmácsolását adja.

Forrás: [origo]
Malin Akerman és Patrick Wilson

Hiába elevenednek meg tökéletesen az álruhás karakterek, és bonyolódnak páratlan dialógusokba - elegendő a Marson az élet értelméről folytatott párbeszédre, vagy a filmvégi összecsapásra gondolni - mindez csak annyira elég, hogy megértsük a képregényben leírtakat, a katarzis azonban elmarad. Ennek hiányában pedig a képregények képregényének filmváltozatára körülbelül annyi szükség van, mint az Orson Welles féle Aranypolgár diafilmváltozatára.

+ + +

Megőrzött Őrzők
Bujdosó Bori

Zack Snyder azzal a szent elhatározással vágott bele Alan Moore és Dave Gibbons Watchmen-jének megfilmesítésébe, hogy a képregény rajongóit fogja kielégíteni, és a lehető leghűbb adaptációt készíti el. Mostanra bizonyára már ő is rájött, hogy a rajongókat nem lehet kielégíteni. Ha saját elképzeléseit viszi bele a filmbe, istenkáromlónak kiáltják ki, ha ragaszkodik a képregényhez, fantáziátlannak. Ráadásul mivel fejben már minden Watchmen-őrült leforgatta a saját filmjét, Snyder verziója attól függetlenül, hogy jó film-e vagy sem, sokaknak csalódást fog okozni. De azért lesznek olyanok is, akik úgy érzik, pont azt látják a vásznon, amit a képregény olvasása közben elképzeltek. Én is az utóbbiak közé tartozom.

Forrás: [origo]
Matthew Goode


Megtippelni is nehezemre esik, milyennek találtam volna a Watchmen-filmet, ha nem ismertem és szerettem volna már korábban a képregényt. Talán kicsit túl hosszúnak, egyes részeit vontatottnak. Még így is volt ilyen érzésem néha, miközben hálás is voltam Snydernek, hogy nem vágta ki a sztori felét és nem pörgette fel a tempót. Most szembesülök azzal, milyen nehéz egy olyan adaptációt elemezni, ami ennyire hű alapanyagához. Mert ha Snyderék valamit sikeresen teljesítettek, akkor az a hűség. Csak annyit nyesegettek le a sztoriból, amennyit okvetlenül muszáj volt, hogy ne essen szét darabjaira a film, az időbeli ugrásokat ügyesen és követhetően helyezték el, és ami a fő: foggal-körömmel ragaszkodtak a vizuális világhoz.

Ha nem néztük volna a forgatási videókat menet közben, a végeredményt látva akkor is egyértelmű lenne, hogy mennyi energiát fektettek a képi világ minden elemébe. Szinte egy az egyben megelevenednek a kosztümös hősök őrült ruhái, a környezet a lakásbelsőktől kezdve a Mars felszínéig a képregény lapjairól lett átemelve, és a "beállításokat" is rengeteg helyen megtartották. A képregény tele van emblematikus, sokszor már eleve filmszerű nézőpontból ábrázolt jelenetekkel, és miközben az ember a filmet nézi, az az érzése, hogy a feladat csupán ezeknek a jellegzetes kockáknak az összekötése, folyékonnyá alakítása volt. Snydernél vannak jobb rendezők, de ehhez az egyszerre nagy szaktudást és alázatot is követelő munkához nála jobbat aligha találhattak volna.

Forrás: [origo]
Laura Mennell és Billy Crudup


A színészi alakítások viszont időnként hagynak maguk után kívánnivalót. A sokszereplős csapatot fizikai megjelenés és karakter szerint ügyesen válogatták, ránézésre mindegyikük illik a képregénybeli figurájához, tehetség tekintetében már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Magasan kiemelkedik a társaságból a Rorschachot alakító Jackie Earle Haley, aki ugyan a játékidő nagy részében foltos maszkot visel, de a film legjobb pillanatai azok, amikor lekerül róla az álarc és a szemébe nézhetünk. A változatos sérülésekkel (gyermekkori bántalmazás, szexuális perverziók vagy éppen impotencia stb.) terhelt maszkos hősök közül Rorschach mellett meglepő módon még a számítógépes grafikával megjelenített Dr. Manhattanhez (Billy Crudup) kerülünk a legközelebb, a Komédiás (Jeffrey Dean Morgan) szintén hús-vér ember benyomását kelti, de a többiek sajnos kétdimenziós képregényhősök maradnak a vásznon is.

Forrás: [origo]
Jeffrey Dean Morgan


De végeredményben csak egy számít: kiváltja-e a film ugyanazt az érzést, amit a képregény olvasása közben átéltünk? Én a csaknem három moziban töltött óra alatt belefeledkeztem a Watchmen lilás ködben úszó, erőszakos, a végső pusztulás szélén billegő világába, akárcsak akkor, amikor a képregényt forgattam. Ezért ennél jobb Watchmen-filmet nem tudok elképzelni magamnak.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK