A gyilkos csajszikért él

2009.09.06. 16:48

Tarantino nem akar öreg rendező lenni, hatvan után inkább főállású filmőrült lesz, aki lenyomja a világ összes filmkritikusát. Addig is viszont semmi másra nem hajlandó koncentrálni, mint gyilkolászós csajszikra, szexuális szimbolikával bíró pipákra és esetleg még kedvenc amerikaijára, John Brownra.

Quentin Tarantino a világ egyik legnagyobb fimgeekje, aki még szűk tizenöt évig akar filmkészítéssel foglalkozni, utána pedig még a mostaninál is nagyobb geekké képzi ki magát, és filmes könyveket ír majd. Legalábbis most éppen így gondolja, és ezt meg is osztotta a nézőkkel Charlie Rose tévéműsorában, ahol ezúttal a Becstelen brigantyk premierje kapcsán volt vendég. Amúgy minden filmje premierjekor dumál Charlie Rose-zal: a korábbi felvételeket itt lehet megnézni, a friss interjút pedig egyelőre legálisan le lehet tölteni innen (270 megás file).

Ha Tarantino egyszer elkezd beszélni, nemigen lehet leállítani, úgyhogy sokkal több mindenről esik szó, mint pusztán a Becstelen brigantyk-ról. Részletesen beszél a munkamódszereiről, szóba kerülnek a korábbi filmjei, és a filmőrültség kapcsán már sokadszorra elmondja, hogy úgy véli, bárki másnál jobb filmkritikus lenne. Két kivételt tesz csak: az amerikai filmkritika szent teheneire, Pauline Kaelre és Andrew Sarrisre még ő is felnéz, mint a szakma legnagyobbjaira. Hogy az egykori videotékás filmmániás nem a levegőbe beszél, arról könnyen meggyőződhetünk. Az alábbi videóban Paul Thomas Andersonnak, egyik kedvenc konkurensének Vérző olaj-át dicsőíti, csak szegény Paul Dano jön ki rosszul a dologból, aki szerinte nem tudott felnőni Daniel Day-Lewishoz, a lentebb található videóban pedig Danny Boyle Napfény-éről van szó, aminek az eleje szerinte annyira zseniális, hogy még a felháborítóan elszúrt harmadik felvonás sem rombolhatja le az erejét.

Quentin Tarantino a Vérző olaj-ról

Ezek alapján azt gondolhatnánk, hogy az analitikus beállítottságú Tarantino saját forgatókönyveit is halálba elemzi munka közben, de egyáltalán nincs így: írás közben igyekszik csakis a felszínen zajló dolgokra koncentrálni, a szubtextus pedig reméli, hogy meglapul mögötte anélkül, hogy "túl keményen beverné azt a szöget". Amikor a Kutyaszorítóban-t fejlesztette a Sundance forgatókönyvírói műhelyén, Terry Gilliam volt az egyik tanára, aki ráparancsolt, hogy írjon háttérelemzést az egyik jelenethez, amiben kifejti, hogy melyik szereplőnek mi az aktuális motivációja. Úgyhogy Tarantino szépen leírta, hogy a hasba lőtt Mr. Orange azzal van elfoglalva, hogy eljuthasson egy orvoshoz, miközben Mr. White gondoskodó szerepet ölt magára, és apa-fiú dinamika alakul ki közöttük. Rácsodálkozott a dologra, aztán úgy döntött, soha többet nem gondolkodik el ilyeneken munka közben, mert nem akarja, hogy didaktikussá váljanak a filmjei.

Utólag viszont kritikusokat megszégyenítő élvezettel elemzi a saját munkáját is, az interjú egyik legkirályabb pillanata, amikor a Becstelen brigantyk - még Tarantino dumás jelenetei többségéhez képest is nagyon erős - nyitójelenetét elemzi, amiben a "zsidóvadász" Hans Landa (Christoph Waltz) beszélget a Shosanna családját bújtató francia paraszttal. A legtöbb vetítésen a közönség először akkor nevet a filmen, amikor Landa előveszi túlméretezett pipáját, és a pipázó házigazda után maga is rágyújt. Tarantino eleinte úgy képzelte, amikor Landa nagyon elgondolkodik valamin, mindig előveszi a pipáját, aztán rájött, hogy figurája egyáltalán nem dohányzik, a pipa eszköz a kihallgatáshoz. Egyrészt szexuális szimbólum, amivel mutatja, hogy az ő pipája bizony nagyobb, másrészt a pipa Sherlock Holmeséra hasonlít, tehát azt is sugallja, hogy tudja, hogy beszélgetőpartnere hazudik, és le fogja buktatni.

Forrás: [origo]
Christoph Waltz és pipája a Becstelen brigantyk-ban

Hogy Tarantino menetközben eszmélt rá, hogy Landa nem is dohányzik, remekül jellemzi karakterközpontú munkamódszerét. Mindig a figurákból kiindulva ír, és hagyja, hogy ők alakítsák a sztorit. Landáról - aki "a legjobb figura, akit valaha írtam vagy írni fogok" - például az elején csak azt tudta, hogy beszél franciául, "aztán amikor az egyik nyelven szólalt meg a másik után, rájöttem, hogy egy nyelvi zseni". Vagy: amikor a nácik elöl bujkáló, Párizsban mozit vezető Shosanna (Mélanie Laurent) és a Daniel Brühl megformálta fiatal náci tiszt beszélgetni kezd a mozi előtt, "nem tudtam pontosan, hogy mit fognak mondani, én csak elintéztem, hogy szóba elegyedjenek". És naná, hogy a figurák a filmekről kezdtek dumálni.
 
A Becstelen brigantyk más figuráinak a fejlődése is szóba kerül, köztük Diane Kruger Bridget von Hammersmarkjáé, akit részben a Hollywoodban befutott magyar Hajmássy Ilonáról, részben a háború éveinek legnagyobb sztárjáról, a svéd Zarah Leanderről mintázott Tarantino. Még érdekesebb Shosanna átalakulása, aki a forgatókönyv korai, még a Kill Bill előtt írt változatában kemény, gyilkolászós csajszi volt, aki a párizsi háztetőkről lövi ki a nácikat és listát vezet a likvidálandó tisztekről. Tarantino utána ezeket a vonásokat mind beleépítette Beatrix Kiddónak, a Kill Bill főhősének figurájába, Uma Thurman lett a gyilkos listás nő, Shosanna pedig életszerűbb lett, és végül sokkal inkább hasonlít Jackie Brownhoz, akinek bőven van vér a pucájában, de mégse egy női szuperhős.

ForrA!s: [origo]
Mélanie Laurent és Daniel Brühl szóba elegyedik a Becstelen brigantyk-ban

Ha az ilyen típusú műhelytitkokat Tarantino szívesen meg is osztja bárkivel, azokról a dolgokról nem hajlandó beszélni, amik a filmjeiben is szándékosan homályban maradnak. Hiába szeretné tudni Rose, hogy hogyan szerezte Aldo Raine (Brad Pitt) a nyakán díszelgő sebhelyet, Tarantino válaszából csak az derül ki, hogy kötélnyomról van szó, a seb eredete épp úgy titok marad, mint a filmes fórumok egyik kedvenc témáját szolgáltató aktatáska tartalma a Ponyvaregény-ben. Ebből is az látszik egyébként, hogy Tarantino igazi filmrajongóként gondolkodik, pontosan tudja, hogy mindenki agyalni kezd az ilyen apróságokon, hogy a moziból kijőve az ilyenekről dumálnak az emberek, és nem akarja a saját verziójával kiütni a nézők saját fejében megszülető háttérfilmet.

Azok, akiknek a korai Tarantino-filmek a kedvencei, kezdhetnek reménykedni, mert a zsánerzsonglőr úgy gondolja, hogy ennyi év után lassan akár vissza is térhetne a bűnügyi filmekhez. Nem új információ, hogy Tarantino képes szerelembe esni szinte bármelyik filmes műfajjal, kivételt csak az életrajzi filmek képeznek, mert szerinte senkinek az élete sem érdekes elejétől végéig, és az ilyen filmek csak arra jók, hogy egy színész villoghasson bennük, de neki mint történetmesélőnek nem jelentenek izgalmas terepet. Ilyen hagyományos értelemben vett életrajzi filmet biztos, hogy sosem készít majd, mindamellett, azt el tudja képzelni, hogy esetleg filmet csináljon egy izgalmas ember életének egy izgalmas szakaszáról.

Quentin Tarantino a Napfény-ről

Példaként Elvis Presley-t hozza fel, akinek szívesen megfilmesítené azt a napját, amikor besétált a Sun Recordshoz, ezzel örökre megváltoztatva a zene történetét. Szívesen foglalkozna a kedvenc amerikai figurájával, John Brownnal is, de nyilván az ő életéből is csak egy kis időszakkal, amit kalandfilmként dolgozna fel. Igazából nem meglepő, hogy Brown megmozgatja Tarantino fantáziáját, a rabszolgák felszabadításáért a gyilkolástól sem visszarettenő figura simán beállhatna a sorba Beatrix Kiddo és Aldo Raine után.

Ha még jövőbeli projekteket vagy legalább irányokat próbálunk kihámozni a rendező szavaiból, akkor figyelemreméltó, amit a színészetről mond. Tarantino köztudottan nem az a rendező, aki szereti, ha a színészei beleimprovizálnak becses soraiba, ezért különösen meglepő, hogy azt mondja a színészvezetésről, hogy a rendező egyetlen feladata, hogy elérje, hogy a színész jól érezze magát a kamera előtt, és ha ez sikerül, akkor bárkiből jó alakítást lehet kinyerni. "Ha el tudod érni, hogy Ernie bácsikád ne feszélyezze magát a kamera előtt, ő is szuper alakítást nyújt majd." Ez a sokkal inkább Fliegauf Benedekre, mint Tarantinóra jellemző állítás akár azt is előrevetítheti, hogy egy szép napon amatőrök is feltűnnek Tarantino filmjeiben.

Forrás: [origo]
Quentin Tarantino Cannes-ban, a Becstelen brigantyk sajtótájékoztatóján

Az mindenesetre látszik, hogy jelen pillanatban Tarantino nagyon elégedett azzal, ahol van. Hat nagyjátékfilm után nem érzi, hogy különösképpen bizonyítania kellene még bármit, de egyelőre nem is akar semmi mással foglalkozni, mint a filmezéssel. Megemlíti, hogy ha máshogy alakultak volna a dolgok a magánéletében, már családja lehetne, de most örül, hogy nincs semmi más számára, ami a filmeknél fontosabb. Azt ígéri, hogy hatvan évesen leteszi a megafont. Hogy ez olyan Mick Jagger-féle ígéret lesz-e, kiderül 2023-ban.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK