Kibekkelte 2009-et a magyar film

2010.01.06. 18:50

2009 nem a zajos sikerek éve volt: sem egy komoly nemzetközi fesztiváldíj, sem egy kasszarobbantó közönségfilm nem jutott nekünk. Akadt ugyan néhány jól sikerült, szerény sikereket elkönyvelő hazai alkotás, amiért érdemes volt moziba járni, de az évet sajnos inkább a nyamvadt, gyenge termés jellemzi.

Könnyen lehet, hogy a 2009-es év a magyar film szempontjából egy korszak vége. Mert a Magyar Mozgókép Közalapítvány - ami évente 20-25 magyar játékfilm elkészülését tette lehetővé - hamarosan átalakul, és új elnökkel, új tagokkal működik tovább, és ez persze új koncepciót is magába foglalhat. Szóval új időszámítás kezdődik, és még semmit sem tudunk arról, hogy az milyen lesz. 

Az idei évet mindenesetre a korábbi évekhez hasonlónak nevezhetjük. Elkészült az a négy film, amire feltétlenül érdemes volt pénzt áldozni, és elkészült további tizenöt is, amik ha nem is eleve félresikerültek, de nyugodt szívvel azért nem ajánlanánk a barátainknak. Ez persze egy szubjektív ítélet, de mivel ebben a műfajban nem létezik objektív, mindenki gondolja azt, amit akar. A mi mérlegünk így néz ki.

Az év filmje díjat -  ha létezne ilyen - vígjáték vagy musical kategóriában a Made in Hungáriá-nak (kritika), dráma kategóriában az Utolsó idők-nek (kritika) és az Apaföld-nek (kritika) megosztva, dokumentumfilm kategóriában pedig a Puskás Hungary-nek (kritika) ítélnénk. Ezek az alkotások elég magas százalékban teljesítették azt, amit vállaltak, vagyis megfelelnek a küldetésüknek. A Made in Hungária küldetésébe ugyan beletartozott volna az is, hogy 500 ezres nézőszámot produkáljon, de az, hogy ez nem így lett, inkább a gyenge marketingstratégia következménye, nem a film színvonaláé.

Forrás: AFP
Puskás Hungary

Többször leírtuk már (egyszer a film kritikájában, egyszer az év legjobb filmjeit összefoglaló cikkünkben), hogy itt valahogy minden összeállt: az eredetileg is adott jó zene és izgalmas sztori mellé a pontos rendezés, az innovatív, fergeteges koreográfia, a sztárnak is alkalmas színészek, a szellemes dialógusok és a stílusos látvány. 

Az Apaföld és az Utolsó idők arra vállalkozott, hogy a vidéki fiatalok mai magyar valóságát ábrázolja. Ostobaság lenne ezen kívül további párhuzamokat keresni, mert egyébként egészen más úton indultak el, de mindketten célba értek. Az Utolsó idők egy könnyebben fogyasztható, történetcentrikusabb, kicsit talán szentimentálisabb film, ezáltal közvetlenebb hatást vált ki a nézőből, nem lehet vele nem együtt érezni. Az Apaföld szikár, formalista alkotás, a magyar parasztságról készült 60-as évekbeli filmek folytatója, még a főszereplője, Ravasz Tamás is úgy néz ki, mint Kozák András barna hajú reinkarnációja. De ebben a műfajban hihetetlenül pontos, és elsőfilm létére meglepően kiforrott. Kár, hogy ilyen filmekre ma abszolút nincs igény.

Forrás: [origo]
Ravasz Tamás az Apaföld-ben

Hiába készültek a nagy filmekre jellemző szívvel-lélekkel, szellemi igényességgel és műgonddal, majdhogynem hiába, mert nem jutnak el a közönséghez. Egyetlen elismerésük a szakmától érkezik, de attól is csak itthon, mert már a nemzetközi fesztiválok sem erre kíváncsiak. Évtizedekig lehetett a kelet-európai nyomorúságunkkal dicsőséget szerezni - utoljára még a Friss levegő-nek sikerült -, de ma már ott sem erre kíváncsiak.

Szóval itt vagyunk ezekkel a nagyon szép, szomorú filmjeinkkel, amelyek talán egyszer, sokára elnyerik azt a figyelmet, amit megérdemelnek. Amikor már történelem lesznek. Addig pedig az olyan jó rendezőknek, mint Mátyássy Áron és Nagy Viktor Oszkár kivételes képességeiket és érzékenységüket olyan filmekre lenne érdemes fordítaniuk, amelyek a moziba járó közönség igényeit valamelyest kielégítik. Hogy ne csak kétes minőségű vígjátékok jussanak nekik.

Forrás: [origo]
Utolsó idők

Érdekes zsánerfilm volt például idén a Szobafogság (kritika). Nyilván azért is, mert nem magyar rendező nem magyar gondolkodásmódja szülte, és nem is magyarul szólalt meg. Volt benne eredeti ötlet, hiteles karakterek (a kamaszlány szerepében Laura Greenwood és az anyja szerepében Rachael Blake is kiváló), feszültség és rejtély. Szóval egy izgalmas paca volt a mai magyar film palettáján, csak bedőlt annak a hollywoodi kényszernek, hogy az utolsó öt percben úgy megcsavarja a sztorit, hogy a végére ne legyen semmi értelme az egésznek. 

Kísérletnek érdekes volt az 1 (kritika) is, de Pater Sparrow például nem az a kiforrott tehetségű  rendező, mint Nagy Viktor Oszkár, aki következetesen és tudatosan viszi végig a tervét. Az 1 színvonala ingadozó, mondandója zavaros, színészvezetése hanyag, szóval itt legfeljebb arról beszélhetünk, hogy jó látni, ha valaki másképp gondolkozik.

Forrás: [origo]
Kerekes Vica az 1-ben Csányi Sándor a Poligamy-ban

És ha már a félig sikerült alkotásoknál tartunk, ide sorolhatjuk a Poligamy-t (kritika) is, amelynek kétségkívül vannak értékei, csak nem ezek dominálnak. Mert érdekes az alapötlet, jól egyensúlyozik a zsánerfilmeknél bevált patronok és az eredeti elemek között, szellemesek a dialógok, talált egy jó főszereplőt, egy szuper operatőrt, de a vége mégis egy kiegyensúlyozatlan produkció. 

Nem rossz, de nem is elég jó film az Intim fejlövés (kritika) sem. Az amerikai független filmnek régóta ismert ez a vonulata: a párkapcsolatokat boncolgató, szórakoztatónak és elgondolkodtatónak egyszerre szánt, felszínt kapargató társalgási film. Ezek általában hétköznapi karakterektől zsúfolt, több szálon futó történetek. Pont ilyen az Intim fejlövés is, csak magyar környezetben.

Forrás: [origo]
Gáspár Kata és Kovács Lehel az Intim fejlövés-ben

Az ilyen filmek alapvetően a színészi játékra építenek, így az Intim fejlövés is nagyágyúkra bízta a nehéz munkát, de a végeredmény jól mutatja, hogy még a legjobb színésznek is kell egy határozott rendező, és sok próba ahhoz, hogy az improvizációs helyzetgyakorlatokat valódi jelenetekké fejlessze, és a szereplők közti relációk ne csak a szavak szintjén jelenjenek meg, hanem rendesen eljátszva. Hát, eddig gyakorlatilag csak a Kovács Lehel-Gáspár Kata páros jutott el. A többi remek színész csak önmagában építi a karakterét, nem szokott össze a partnerével, nincs igazi közös játék, és ez egyértelműen rendezői hiányosság. Viszont szép a vágási munka, az epizódok finoman ívelnek át egymásba.

Az improvizáció egyébként megint divatba jött, a Papírrepülők (kritika) és a Nem vagyok a barátod (kritika) is a színészekre bízza a történet kidolgozását, de mindkét esetben kudarcba fulladnak vele. Egyrészt erre nagyon kevés színész képes, és ők amatőröktől várták a megváltást, másrészt az improvizációból csak akkor sül ki valami, ha van egy komoly rendező mögötte. Szerintem eddig csak Hajdu Szabolcs tudta megmutatni, hogyan kell a színészek improvizációját alapul véve filmet forgatni - ez volt az Off Hollywood. Nincs benne semmi esetlegesség, tengés-lengés, felesleges kitérő, bizonytalanság vagy ügyetlenség - szóval mindaz, amitől a Papírrepülők és a Nem vagyok a barátod öt perc után élvezhetetlenné válik.

Forrás: [origo]
Papírrepülők Nem vagyok a barátod

És mindennek tetejébe még az operatőrnek is improvizálni kellett - ez pedig a néző ellen elkövetett legsúlyosabb merénylet. A végén az ember egyáltalán nem érti, minek nézi az egészet, amikor nincs egy szimpatikus szereplő, akinek a sorsa érdekelné. Kádas József az Utolsó idők-ben és Ravasz Tamás az Apaföld-ben öt másodperc hallgatásba többet sűrített, mint a Papírrepülők és a Nem vagyok a barátod szereplőinek összes megnyilvánulása. És mivel nincs még egy nyugodt felvétel sem, amin érdemes lenne elidőznie a szemnek, hiába vagyunk türelmesek, a végére sem jön ki semmi az egészből.

Na de ezzel azért nem voltak egyedül az említett filmek. A zsánerfilm kategóriájában is születtek olyanok, amelyek a létező legalsó lécet is lejjebb tudták helyezni. Az Álom.net-nek (kritika) például már a koncepciója is érthetetlen: miért lenne igény itt arra, hogy egy C kategóriás amerikai műfajt reprodukáljunk - nem átültetve magyarba, hanem hiányos rendezői képességek birtokában lekoppintva. A főszereplő legyen egy ellenszenves karakter, akin legfeljebb a fiúk szeretik legeltetni a szemüket, de a rendező szerint neki is inkább a fenekén, mint az arcán. A lányok nyilvánvalóan utálják. De a legrosszabb mégis az egész ízlésvilága, ami szerintem zsigerileg irritálja az európai nézőt, még a tinédzsereket is.

Forrás: [origo]
Álom.net Szuperbojz

Kabay Barna felejthetetlen Szuperbojz-áról (kritika) pedig már mindent elmondtunk, amit lehetett, az ember beleborzong már a gondolatába is. Ehhez képest a Rózsaszín sajt (kritika) komoly teljesítmény volt Tóth Barnabástól. Nem akarta a világot megváltani, csak az apa-fiú viszonyról kicsit panaszkodni, nem az Apaföld modorában. Tévéfilmnek még el is megy - valahol félúton egy egész estés Kölyökidő és a Családi kör között, de játékfilmnek kevés, főleg mert hiányzott belőle a rendezői vízió. 

De az az igazság, hogy az elmúlt év mérlegében még mindig az elsőfilmesek nyomnak többet, az idősebb generáció - úgy tűnik - nem tud lépést tartani a filmnyelv változásával. Mondanivalójuk még lenne, de ki elmerül a művészkedésbe, ahelyett, hogy a történetére és a szereplőire koncentrálna (mint Sopsits Árpád A hetedik kör-ben), ki pedig egyszerűen elfelejtett filmezni (mint Mészáros Márta, Gárdos Péter vagy Rózsa János), hozzátéve, hogy azért akad érték ezekben a művekben, csak a legtöbben nem olyan elnézőek, hogy erre koncentráljanak.

A film egy kegyetlen műfaj. Egyre gyorsabb ütemben változik, és mivel ma gigamennyiségű  vizuális információval versenyez, már nem igaz, hogy az örökkévalóságnak készül. Nem mintha az örökkévalóságnak alkotni kisebb feladat volna. De a magyar filmesek nagy részének még ahhoz sincs meg a kellő felkészültsége, hogy ebben a versenyben induljon eséllyel, vagy egyszerűen csak nem vesz tudomást arról, milyen világban készíti - nem kevés pénzből - a munkáit.