Tim Burton hagyta magát kiherélni

2010.03.03. 12:40

A Burton-féle Alice Csodaországban keserű csalódást fog okozni mind az eredeti mese, mind Tim Burton rajongóinak. A rendező kibelezi Lewis Carroll csodálatos világát, és egy bénán összetákolt fantasy-forgatókönyvből próbál 3D-s látványparádét kicsiholni.

Egy új Tim Burton-film mindig ajándék, a bizarr fantáziájú rendező agyszüleményeire beülni különleges alkalom, mert biztosak lehetünk benne, hogy egy-két órára egy korábban sosem látott, csodás és sötét világba repít minket. Az Alice Csodaországban ideális alapanyagnak tűnt egy Burton-filmhez, úgy képzeltem, Lewis Carroll szürreális meséje minden eddiginél lebilincselőbben kel majd életre a vásznon Burton vizuális fantáziája és régi kedvenc színészei segítségével. De nem számoltam azzal, hogy Burton eladja a lelkét.

A rendező minimum két végzetes hibát elkövetett már az alkotói folyamat elején: úgy döntött, hogy 3D-ben viszi vászonra a mesét és úgy vélte, Linda Woolverton megfelelő ember az Alice Csodaországban és az Alice Tükörországban egy forgatókönyvvé gyúrására. Burtonről elmondható, hogy nemigen szeret a forgatókönyvvel bíbelődni, ezt a munkát rendszerint másra bízza, és ez általában működik is. Woolverton viszont nem egy Caroline Thompson (Ollókezű Edward, Karácsonyi lidércnyomás, A halott menyasszony), hanem a Disney stúdió embere, aki korábban olyan filmek írásában vett részt, mint a Szépség és a szörnyeteg és Az oroszlánkirály.

A fakezű Woolverton fogta Carroll bizarr figuráit és nyelvi leleményeit, betette mindet egy nagy zsákba, jól összerázta, aztán kiszórta a padlóra. És még ezután követte el a legnagyobb barbárságot: a szanaszét szórt darabkákat megpróbálta sorba rakni úgy, hogy egy olyan hagyományosan dögunalmas mese kerekedjen belőlük, ami arról szól, hogy hogyan győzi le a jó (Alice és furcsa barátai) a rosszat (a Vörös királynőt). Egyetlen sovány mentsége van minderre, mégpedig, hogy beleírta a sztoriba, hogy ez tulajdonképpen nem az Alice-mesék adaptációja, hanem a folytatásuk: Alice itt már nem kislány, hanem eladósorban levő fiatal hölgy, aki valamikor régen már járt a csodabirodalomban - persze arra már alig emlékszik. Oké, így is lehet, de akkor tisztességesebb lett volna más címet adni a filmnek.

Forrás: [origo]
Johnny Depp, Mia Wasikowska és Anne Hathaway az Alice Csodaországban című filmben

Egy akciófantasyvé butított Alice-mesét nézünk tehát, amiben ugyan megjelennek a könyvek imádnivalóan bizarr figurái, például az órás nyuszi, a Kalapos, a pipázó hernyó és a vigyorgó macska, de ők nem főszereplői többé a szürreális kalandok kavalkádjának, hanem csak eszközök a sztori szolgálatában, amely immár afféle Narnia krónikái-utánérzésként arról szól, hogy Alice-nek fel kell szabadítania Csodaország népét a kegyetlen Vörös királynő uralma alól, ráadásul egy - nyilvánvalóan egy harmadik filmből érkezett - sárkánygyík leölésével.

Szomorkodhatunk, mert hiába őrültebb az őrültnél is a kalapost alakító Johnny Depp, hiába telitalálat a Vörös királynőt alakító Helena Bonham Carter digitálisan felpumpált feje és hátborzongató rikoltozása, és hiába játssza Alice-t a tehetséges és finom Mia Wasikowska, a pompás kis részletek belevesznek a forgatókönyv lélektelen masszájába. És a legnagyobb kihagyott ziccer: a Kalapos és a Kőr Bubi összecsapása. Johnny Depp és Crispin Glover, ez a két csodálatos őrült együtt a vásznon, minden valamirevaló filmrajongó megnyalná mind a tíz ujját egy ilyen jelenet után, de mégsem, mert ez is lapos és üres is érdektelen.

Forrás: [origo]
Helena Bonham Carter (jobb szélen) az Alice Csodaországban című filmben

És akkor még nem esett szó a 3D-ről, ami végképp agyonnyomja ezt a sete-suta mesét. A számítógépes animáció hál' istennek már jó néhány éve elért arra a szintre, hogy valóban életszerű lényeket és tereket lehet teremteni vele, hogy ha az alkotók nem akarják, akkor észre sem vesszük. Erre jön a 3D-forradalom, és megint ott tartunk, hogy amit a vásznon látunk, nem hihető. A tárgyak élessége nem a tőlünk számított távolságukkal összhangban változik, aki fél méterrel messzebb áll tőlünk, már teljesen homályos. Ahelyett, hogy sokkal élőbbnek éreznénk a vásznon mozgó figurákat, sokkal művibb az egész, olyan benyomást kelt, mintha egy háromdimenziós díszletben kartonfigurákat tologatnának.

Az pedig egyszerűen hazugság, hogy a 3D segít abban, hogy jobban beleélje magát az ember a filmbe, pont ellenkezőleg, a 3D kiránt a filmből. Amikor Alice zuhan lefelé a nyúlüregben, és mindenféle tárgyak repülnek el a fejünk mellett, kénytelenek vagyunk arra figyelni, hogy hú, hogy süvítenek el mellettünk a cókmókok, esetleg még be is húzzuk a nyakunkat, ahelyett, hogy arra figyelnénk, mi történik Alice-szel. Nem a főhősön keresztül, a mesébe belefeledkezve éljük meg a nagy kalandot, hanem moziban ülő saját magunkra koncentrálunk. Ezzel az erővel otthon is maradhattunk volna.

KAPCSOLÓDÓ CIKK