A Pandorum német-amerikai sci-fi horror elemekkel, ami semmi újat nem ad hozzá a műfajhoz, de nem is követ el hatalmas hibát. Ben Foster megint remek, de megint hiába, mert a német rendező nem mer elmenni a jófajta űrhajós érzelmeskedés irányába, és így nem is tudja igazán megmozgatni a nézőt.

Ritkán szoktam a Föld rohamos tempójú népesedésével törődni, és azt sem tudtam, hogy az utóbbi negyven év alatt majdnem a kétszeresére nőtt a földlakók száma. De most megnéztem a Pandorum című német-amerikai tucat-sci-fit, és most már ezt is tudom. Azt is, hogy Ben Foster még mindig remekül, mély odaadással képes az őrület határán feszülni, és azt is, hogy soha nem tud egy Halálhajó-Nyolcadik utas a halál-típusú film annyira rossz lenni, hogy nekem ne tetsszen, úgyhogy a tucat-sci-fi megnevezés ebben az esetben csak annyit jelent, hogy semmi újat nem láttam Christian Alvart filmjében, de nem volt benne égbekiáltóan béna, műfajgyilkos elem sem. 

Még csak nem is néz ki bénán: Paul W.S. Anderson producer, a Kaptár-filmek atyja odafigyelt arra, hogy profi látványt hozzanak ki az átlag német büdzséhez képest komoly összegnek számító negyvenmillió dollárból. Van tehát ez a hatalmas űrhajó, az Elysium, tele sötéten kanyargó folyosókkal. Azért lőtték ki az űrbe, mert a lestrapált, kizsigerelt Föld helyett új lakhelyet kell találni az emberiségnek. Azzal nincs is gond, már az úticél is megvan: Tanis, a megdöbbentően Föld-szerű távoli bolygó. Útközben azonban valami nagyon rosszul sült el ezzel több mint száz éven tartó expedícióval, mert a kihalt hajón most A barlang-ból importált kannibálszerű lények randalíroznak. Itt bolyong néhány elveszett, szimpatikus lélek is, köztük Foster, Dennis Quaid, egy merészmellű, cinihangú német Lara Croft (Antje Traue), egy vietnámi kungfu-bajnok (Cung Le), meg egy zavarodott, próféta-lázban égő fekete űrhajós (Eddie Rouse). Fosternek az a feladata, hogy ébredése után kiderítse, mi történt a hajón, amíg mély álomban szendergett a kis utazókonzervében, azaz mitől szaporodtak el a hajón a mutáns fenevadak. És hol van már Tanis, az új bolygó?

Forrás: [origo]
Ben Foster

A film két helyszínen játszódik: amíg Foster és kis csapata az életéért küzd és megpróbál eljutni a hajó irányítóközpontjáig, Dennis Quaid tiszteletreméltó szakállban ücsörög egy szobában és rádión követi a többiek kalandjait. Egy idő után bekopog hozzá egy jóképű, ismeretlen fiatalember egy szál semmiben, és onnantól fogva kedélyesen beszélgetnek mindenféléről. Ezek a film unalmasabb pillanatai, de ezalatt Foster szerencsére lelkiismeretesen iszkol a kannibál mutánsok elől, amiben nagy segítségére van a német bombanő és a vietnámi harcos. Alvart és írótársa, Travis Milloy forgatókönyvében nincs a nézőnek megsúgott insider info; együtt haladunk a tudatlan Fosterrel, fokozatosan értjük meg az Elysium titkát és a technika működik. A Pandorum, ha nem is égetően, idegtépő remegésben, de ébren tartja az ember kiváncsiságát. Akkor is, ha szinte egészen az utolsó néhány percig kiszámítható és a végére tartogatja a nagy (=közepes) csavart.

Forrás: [origo]
Dennis Quaid

A Pandorum leggyengébb perceiben Dennis Quaid beszélget a rádiójával, a gyenge német színésznő pedig bátortalan angolórákat vesz a magabiztos és mindig profi Fostertől. Traue legalábbis úgy mondja a szövegét, mintha folyamatosan azon tűnődne, mit is mond éppen. Az is igaz, amivel kezdtem: nincs ebben a filmben egyetlen olyan pillanat sem, amit nem látott volna valamelyik másik filmben a mindenkori sci-fi rajongó. 

Mégsem ez a legnagyobb baj. A legjobban az az édes, pátosszal teli melankólia hiányzott nekem a Pandorum-ból, ami megvolt például Danny Boyle remek Napfény-ében. Az emberiségbe vetett hit, az űrben bolyongók érzelmessége, az otthon, a messzi Föld utáni fájó vágyódás, a misszió-tudat, a heroikus önfeláldozás - Christian Alvart ezeket inkább nem bolygatta. Marad az űrkungfu, a süvöltő horrormutánsok és egy újabb film, ami nem hozott Ben Fosternek akkora sikert, amilyet valójában érdemelne.