Ölni és ölelni

A Testvérek gyomorba markoló dráma, ami az amerikanizálás során nem veszítette el az erejét. Csak a főszereplők lettek szebbek.

Bevallom, előítéletekkel közelítettem a Testvérek-hez, egyrészt mert szomorúnak találom, hogy egy hat éve készült, kiváló dán filmet remake-elni kell csupán azért, mert az amerikaiak nem szeretnek feliratot olvasni, másrészt mert az előzetest durván nyálasra vették, és ez alapján nem számítottam semmi jóra. Jelentem, tévedtem: a Testvérek egy komoly dráma, ami csak egészen apró engedményeket tesz az amerikai néző ízlésének, és van olyan jó, mint az eredeti.

Talán legyünk is túl mindjárt az elején ezeken az apróságokon: igen, a Testvérek-ben természetesen (majdnem) mindenki sokkal szebb, mint a dán Testvéred feleségét...-ben, az élen Jake Gyllenhaallal, akinek a börtöntöltelék mivoltát azzal próbálják érzékeltetni, hogy jól beborostásítják a fejét, de ez persze mit sem változtat intellektuális megjelenésén, tökéletes férfimodell-alkatáról már nem is beszélve. Bár az eredeti film Connie Nielsenjét se lehet éppen csúnya nőnek nevezni, Natalie Portman, Tobey Maguire és Gyllenhaal triója tényleg olyan, mintha egy katalógusból lépett volna elő.

És igen, az amerikai változatban a két megrázó drámai csúcspont rövidebb, egy fokkal kíméletesebb, mint az eredeti filmben. Ezeket leírni durva spoiler lenne, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy az árnyalatnyi különbségek ellenére a Testvérek is üt, mégpedig gyomorszájra és erőset. Bizonyos dolgokban még szikárabb is, mint az eredeti, Jim Sheridan rendező elhagyott néhány mesterkélt vizuális megoldást, és a rémesen érzelgős vonós zenei aláfestést popzenére - főleg U2-számokra - cserélte, ami ugyan nem sokat tesz hozzá a filmhez, de kevésbé zavaró.

Viszont megmaradt a történet tematikai és érzelmi gazdagsága: a Testvérek pókhálószerűnek ábrázolja az egy családon belüli érzékeny, bonyolult viszonyulásokat, és arról szól, hogy hogyan reagál a háló többi része, ha az egyik szálat elszakítják. Ez a szál a Maguire által megformált Samé, aki a Közel-Keleten harcol, és fogságba esik, de feleségét, Grace-t (Portman) arról értesítik, hogy a férje meghalt. Sam öccse, Tommy (Gyllenhaal), a család fekete báránya, nem találja a helyét a világban, és amikor üresedés támad sógornője családjában, természetesen csusszan bele a családfő betöltetlen pozíciójába. Így aztán, amikor Sam mégis hazatér, újra kell szőni az egész hálót, ami nem biztos, hogy lehetséges.

Tobey Maguire és Natalie Portman a Testvérek című filmben

Ez a fő szál a filmben, de szinte ugyanilyen fontosak az apát (a nagyon erőteljes Sam Shepard) és fiait összekötő, gubancos szálak és egy ősi kérdés: ember marad-e az, aki ölt? A kérdés egyáltalán nem patetikus moralizálás formájában jelenik meg, hosszú idő óta ez volt az első amerikai film, amelyben csontig hatolóan éreztem az emberölés súlyát, és már ezért megérte amerikai közönségnek megcsinálni ezt a remake-et. Szerencsére a film nem hazudik, csak a kis kérdésekre felel, nem tesz úgy, mintha a nagyokra is volna megnyugtató válasz.

Az ír Sheridan nem esik a hollywoodi elkenések és a szentimentalizmus bűnébe, keményen odateszi a hangsúlyokat és finoman irányítja a színészeket. Gyllenhaal, Maguire és Portman egyformán jók, és a háború tépte Sam talán egy fokkal még nyugtalanítóbb is a lesoványodott, űzött tekintetű Maguire alakításában, mint a higgadt Ulrich Thomsenében volt. A casting csak a gyerekszereplőknél nem stimmel: a Sam és Grace két lányát játszó gyerekszínészek (Bailee Madison és Taylor Geare) irritálóan mesterkéltek, pedig dramaturgiailag fontos volna a szerepük.