A férfiak pedig próbáljanak megtáltosodni

Luc Besson akkora hévvel lubickol Jacques Tardi képregényeinek őshüllőkkel, őrült tudósokkal és hibbant szafari vadászokkal benépesített, mesés, ám baljós század eleji Párizsában, hogy néha totálisan el is vész benne. Az Adele és a múmiák rejtélye ilyenkor darabjaira hullik, de elragadóan eklektikus stílusával és rettenthetetlen hősnőjével (Louise Bourgoin), összességében mégiscsak egy csuda bolondos, élvezhető kalandfilm kerekedik belőle.

1912, Párizs, a pörgő nyelvű narrátor szokatlanul kuszán és pattogósan ismerteti a karikatúraszerű szereplők személyazonosságát, de első nekifutásra nem jut messzire: a színpadon Mademoiselle Nini, a könnyű erkölcsű táncosnő, a köztiszteletben álló politikusok lerészegedve éljeneznek, miközben a pödört bajszú kisember kószálását megzavarja a frissen született hatalmas Pterodaktilusz lábatlankodása. A politikai elit pánikba esik és sürgősen az anarchista csoportok aljas művének tulajdonítja a madár-ügyet. Az óriásfiókát muszáj levadászni, de mi köze ehhez Adele Blanc-Sec-nek, a vakmerő és erotikus riporternőnek?

Adele épp egy múmia meglovasításán fáradozik, és bár a rothadó fogú, Karl Lagerfeld-jelmezes főgonosz felüti a fejét, végül sikerül egy eredeti szarkofág-szuvenírrel elhagynia Egyiptomot. Hamarosan az ősmadár is keresztezi hősnőnk útját, de előtte még megmentésre kerül a nagyra becsült és kivégzésre ítélt tudósprofesszor. Adele-nak - egy tragikus teniszmeccsből kifolyólag - jó oka van az akciózásra, bár karakteréből adódóan, feltehetőleg minden ok nélkül is különféle egzotikus rejtélyek megfejtésén törné a méretes kalapokba bújtatott fejét.

A szépséges és remek humorérzékkel rendelkező Louise Bourgoin - aki eddig inkább tündökölt tévés személyiségként, mint színésznőként - ösztönös és természetes az elszántan küzdő nőszemély szerepében. Adele agyafúrt és szellemes párbeszédeivel bárkit levesz a lábáról, a legmocskosabb sírkamrában is ízléses a sminkje és vagány lazasággal lendül előre minden helyzetből. Legintimebb kapcsolatban a húgával áll, és nem mutat különösebb érdeklődést a férfiak iránt, ami azonban mit sem von le nőiességéből. Pláne, ha szemügyre vesszük a filmben felvonuló hímnemű példányokat: Caponi, az inkompetens, mindig éhes, lapátfülű, modoros viccmesélő nyomozó, Zborowsky, a szende és szorongós pályakezdő tudós, Justin de Saint-Hubert "Pampalini", a férfiasságát állatgyilkolásban kiélő vadász, mind-mind kevés ahhoz, hogy Besson vagány és belevaló tüneményéhez méltó lehessen.

Az alapanyag gazdagságában tobzódó rendező lelkesen pakolgatja a minden kisfiú fantáziáját kielégítő fantasy-, kaland- és akciódarabkákat, de közben sűrűn fut bele felesleges ismétlésekbe és túlzásokba. Az életre kelő, segítőkész múmiák elnyújtott, csapatos totyogása határozottan kihúzza a gyufát, de a börtönbe különféle maszkokban és jelmezekben kitartóan beszökdöső Adele ötlete is öncélú rendezői garázdálkodásként hat. A cifrázásba belefullad a cselekmény, érdeklődésünket veszítjük a végkifejlet iránt és a történet helyett már csak a furcsa és mesés elemeken, a helyenként rémisztő részleteken (hajtű az agyban), a morbid poénokon és a hangulatfestés részletgazdagságán időzünk.

Bármilyen legyen is az Adele és a múmiák rejtélyé-nek fogadtatása, az egyszer biztos, hogy Besson mostanában egyszerűen képtelen a filmjeit befejezni és elengedni, helyette rendre jelentőségteljesen előrevetíti a folytatás lehetőségét. Nincs ez másképp most sem, mert bár a film végére Adele maradéktalanul helyrepofozza a világrendet, a záró képen egy akkora méretű, új kihívásba gyalogol bele öntudatosan, amelyből muszáj lesz második részt eszkábálni.