A szerelem meg nem hal

Az ágyban című chilei filmmel Matías Bize rendező bebizonyította, hogy egy izgalmas mozihoz nem kell kacifántos történet vagy pörgős akció. Két dolog elég: beszélgetés és szex. Új alkotásában, a velencei filmfesztiválon bemutatott La Vida de los Peces-ben (A halak élete) már a szexet is elhagyja, csak a beszélgetés marad. A végeredmény ezúttal is lenyűgöző.

Az alaphelyzet végtelenül egyszerű és ismerős, csoda, hogy eddig még sosem dolgozták fel filmen. Főhősünk, a 32 éves Andrés egy szülinapi buliból készül lelépni, de nem megy neki a távozás, mert mindig összefut valakivel és társalogni kezdenek. Szinte mindegyik beszélgetés a férfi ex barátnőjéről, Beáról, vagy egykori legjobb barátjáról, Franciscóról szól. Összerakjuk, hogy Francisco jópár évvel ezelőtt autóbalesetben halt meg, és a kocsiban ott ült Andrés is. A Beához fűződő viszonya jóval összetettebb: elsöprő szerelem volt az övék, ami homályos körülmények között ért véget, azóta a férfi nem igazán találja a helyét a világban, a nő pedig férjhez ment és szült két gyereket. Tíz éve nem látták már egymást, és a helyzetet tovább bonyolítja, hogy Bea is ott van a buliban. A film első felében kettőjük találkozását várjuk, és amikor az megtörténik, már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy most mit kezdenek majd egymással. Nyilvánvaló, hogy a befejezés két irányba mehet: vagy együtt, vagy külön folytatják az életüket, és már előre félünk, hogy a lezárás közhelyes vagy elmaszatolt lesz. A rendező kivételes tehetségét mutatja, hogy ezt a megoldhatatlannak tűnő szálat képes maximálisan kielégítő módon elvarrni.

A dokumentarista stílusú kameramunka (végig kézi) és a naturalista színészi játék együtt azt az illúziót teremti meg, hogy nem is filmet nézünk, hanem csak beszélgető embereket egy buliban. Az egész erőfeszítés nélkülinek tűnik, pedig biztos, hogy baromi sok meló van benne. (Érdekes lenne megtudni, hogy mennyi ideig próbáltak a forgatás előtt és hogy a dialógusok milyen arányban voltak megírtak vagy improvizáltak.)

Az Andrést játszó Santiago Cabrera szinte irreálisan jóképű, de ez pont illik a figurájához, aki hajlamos a zűrös helyzetekből a sármja segítségével kibújni. Leginkább csak reagál a többiekre, a helyes srác, akinek nem kell teperni, mindenki amúgy is az ő kedvét keresi. Hűvössége csak a szótlan zárójelenetben lesz porrá, amikor kizárólag a tekintetével mondja el azt, amit egy ötoldalas monológgal sem tudna világosabban kifejezni. Tökéletes befejezés, és az utóbbi idők egyik legmegrázóbb jelenete.

La Vida de los Peces | Santiago Cabrera

Bea figurája kalandosabb utat jár be. Eleinte udvariasan társalog, mint akit különösebben nem kavar fel a volt pasijával való találkozás, aztán a kiegyensúlyozottság álcája elkezd repedezni, és a filmvégi döbbenetes monológja alatt lelkileg lemeztelenítve áll előttünk. Bea szerepében Blanca Lewin olyan alakítást nyújt, ami miatt azonnal újra akarjuk nézni a filmet.

Lehet, hogy páran kritizálni fogják Matías Bize rendezőt amiatt, hogy Andreas és Bea közös jelenetei alá zenét is kever (az összes többi jelenetben csak háttérzaj van). Egy kis repetitív klimpírozást a zongorán, orgonazúgást, gyönyörű elektromosgitár-futamokat. A korai Sigúr Ros-számok indultak így, és ahogy azok is mindig katartikus dobolás torkollottak, itt az utolsó jelenetben jönnek be végre a dobok. Az aláfestő zene használata nyilván levon az életszerűségből, de növeli a feszültséget és hangsúlyozza a két főhős beszélgetéseinek jelentőségét. Olyan, mintha kicsit megszűnne a külvilág, amikor ők együtt vannak.

La Vida de los Peces | Blanca Lewin és Santiago Cabrera

A fiatal magyar filmrendezőknek kötelezővé kéne tenni a La Vida de los Peces megtekintését (az öregek is megnézhetik), hogy elszégyelljék magukat, amikor a pénzhiányról pampognak. Ez a film pár millió forintba kerülhetett, csak ötlet, tehetség és erőfeszítés kellett hozzá. Szerintem a La Vida de los Peces volt idén a legjobb film Velencében.