A londoni filmfesztivál két éve Danny Boyle Gettómilliomosával zárt, most pedig szenzációs új filmjéé, a 127 Hoursé lett a megtiszteltetés. Szó sincs persze önismétlésről, hisz Boyle nem csinált még két hasonlú műfajú filmet se, a szikla alatt rekedt, saját karját amputáló hegymászó története pedig döbbenetesen megrázó, felejthetetlen moziélmény.

Tegnap, a csalódást okozó Howl láttán már nagyon hiányoltam Danny Boyle-t, bízva abban, hogy James Franco az ő kamerája előtt egy ilyen történettel biztos emlékezeteset alkot. Ráadásul a torontói filmfesztiválról kiszivárgott nézői reakciók és kritikák alapján lehetett némi fogalmam arról, hogy milyen film lesz Aron Ralston hegymászó döbbenetes kálváriájának a megfilmesítése. Mégis, utólag azt gondolom, hogy hiába tudjuk a történetet, a relatíve happy endet, vagy azt, hogy a tengerentúli bemutatókon a nézők hányingerre és eszméletvesztésre panaszkodtak, a 127 Hours hatására semmi nem készíthet fel.

Forrás: [origo]
127 Hours | James Franco

Éppen ezért, bízva abban, hogy láttam már filmen ezt-azt, én lepődtem meg a legjobban, amikor a karamputálás jelenetnél konkrétan az ájulás kerülgetett, és csak erős koncentrálás, nagy levegővételek és fél üveg ásványvíz akadályozott meg abban, hogy gazdagítsam a film negatív statisztikáit. Pedig láthattunk már sokkal durvább dolgokat filmen, de Ralston története egyrészt igaz, másrészt pedig annyira hatásosan van feldolgozva, hogy nem lehet legyinteni rá, hogy ez úgyis csak film. A brutális katarzis persze nem akadályozott meg abban, hogy 8 órával később másodszorra is beüljek a 127 Hours-ra és megállapítsam, hogy ugyanúgy klappol minden: ugyanúgy izgultam, hogy hátha ezúttal máshova esik az a fránya szikla, és örömkönnyeket hullattam, amikor Aron a karját hátrahagyva kimászott a hasadékból.

Forrás: [origo]
127 Hours | James Franco

A sajtótájékoztatón a rendezőt azonnal arról kezdték faggatni, hogy milyen nézői reakciókra számított, és a mindig intelligens, érdekes válaszokat adó Boyle könnyedén összefoglalta a lényeget, miszerint a film klimaxában olyan, mintha egy szülést látnánk, ami nem véletlen, hiszen az ötödik napja a szikla fogságában vajúdó hegymászó végül konkrétan újjászületik, amikor kiszabadul.

Aki viszont véres, klausztrofóbikus, nézhetetlen rémséget képzel el az eddig leírtak alapján, óriásit téved. A 127 Hours feszes tempójú, gyönyörű képekkel és ötletes megoldásokkal operáló dráma, amelynek még a legmegdöbbentőbb perceiben is helyén van a humora. A csodálatos színek a Gettómilliomos képi világát idézik (Boyle szerint tartottak is attól, hogy az élénk utah-i táj túl buja lesz, holott a szomjúságot is hívatott jelképezni), a tűrőképességének végét járó Aron hallucinációi pedig a Trainspotting legerősebb pillanatait. A korábbi Boyle-filmek stábjából egyébként visszatért Anthony Dod Mantle (28 nappal később, Millions + Lars Von Trier filmjei, köztük a szintén csonkolós jelenetet tartalmazó, gyönyörűen fényképezett Antikrisztus) operatőr és a Gettómilliomos-ért duplán Oscar-nyertes zeneszerző, A. R. Rahman is.

Forrás: AFP
James Franco és Danny Boyle csütörtökön Londonban

Ami James Francót illeti, nem meglepetés, hogy ez élete szerepe, és tökéletesen kihozza belőle a karakter szívósságát, öntörvényűséget és humorát is. Az ő teljes odaadása nélkül nem lehetett volna ilyen bravúros végeredményt kihozni a másfél órányi élet-halál közti küzdelemből. A sajtótájékoztatón enyhén szólva beszívott ember hatását keltő színész egyébként elmondta, hogy a vásznon látható cselekmény nagy részében nem is színészkedett, mert tényleg iszonyatosan kimerült volt, és valóban fájt a karja, amikor erőlködött, hogy megmozdítsa a sziklát. Párhuzamként Tom Hankset említette a Számkivetett-ből, hozzátéve, hogy ő legalább bóklászhatott a szigeten és beszélgethetett a labdával. Még kézenfekvőbb lenne felemlegetni egy frissebb próbálkozást, a Buried-et, amelyben Ryan Reynolds tölti az egész játékidőt egy koporsóban élve eltemetve. De a 127 Hours azért teljesen más, mert a szorult helyzet ellenére Boyle kamerája dinamikusan suhan be a vízbe, át a kanyonon, bele a viharfelhőkbe, így összességében sokkal inkább felszabadító élmény, mintsem nyomasztó.

Arra a kérdésre pedig, hogy hasonló helyzetben más is képes lenne-e széttrancsírozni az elhalt karját, a rendező magabiztosan állította, hogy mindannyian megtennénk, mert ez az elnyomhatatlan életösztön köt össze mindannyiunkat, embereket.