Blöffnek is rossz

Kevesen kiáltanak fel örömükben, amikor hazai filmek jelennek meg a mozikban, de a Dobogó kövek bemutatója tényleg meglepte a nézőt, filmszakmát egyaránt. A debreceni srácok ugyanis önerőből, állami támogatás nélkül készítették el filmjüket, ami egyrészt dicsérendő vagy legalábbis elismerésre méltó mazochizmust feltételez, másrészt tényleg meglepő, ha valaki ilyesmire vetemedik. Még ha nem is feltétlenül kellemes ez a meglepetés.

Jobb ha felkészülnek, akik hajlandóak magyar filmre jegyet váltani, hogy egyre több low-budget munka jelenik meg a következő néhány évben, hiszen az állami finanszírozónál úgy tűnik, bezár a bazár egy időre, így aki filmezni akar, az kénytelen lesz a hátsó kerti sufniban barkácsolni. Ennek hosszabb távon akár kellemes következményei is lehetnek; olyan felismeréseket remélek például, hogy egy film közönség nélkül mit sem ér; meg hogy még a forgatókönyvírás fázisában nem árt hasonló kérdéseket feltenni: miről szól, mi az üzenet, kit céloz meg - és így tovább. Ha ezek megvannak, és társul hozzájuk egy nagy adag lelkesedés, akkor sok technikai hibát hajlandóak vagyunk megbocsátani. Ám ezek a szempontok a Dobogó kövek rendezőjének és mindenesének (író, producer, vágó, castingdirektor, marketinges stb.), Martin Csabának éppúgy nem világosak, mint - az egyébként jól sikerült - vírusvideójukban parodizált magyar filmesek többségének.

A Dobogó kövek ékes bizonyítéka annak, hogy az elmúlt 10 évben nem sok minden változott. Annak idején, ha valaki filmrendező akart lenni, Guy Ritchie vagy Tarantino képe lebegett a szeme előtt. Itt elsősorban az előbbit idézik, másolják szorgalmasan. Adott egy csapat lúzer suhanc, akik szeretnének nagy pénzt csinálni, miközben folyamatosan menekülniük kell félelmetes gengszterek elől. Ismerős, ugye? (Akinek esetleg nem, az kölcsönözze ki gyorsan a Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacsö-vet vagy a Blöff-öt.) Szóval a helyszín Debrecen, ahol a főhős, Patrik (Martin Csaba) nagyapja haldoklik, örökségül pedig egymillió forint adóságot és egy zsebkendőnyi dobogókői telket hagy unokájára. Ahol viszont párszáz méter mélyen ott vannak a híres dobogói csodakövek. Patrik mellől persze nem hiányozhatnak a haverok: az érzelmes, munkájából kirúgott szoftvertesztelő (Molnár Attila Vajk), az énekesnői ambíciókat dédelgető barátnő (Czupi Kála), a szüleinek folyamatosan megfelelni vágyó testépítő (Tánczos Tamás), aki egyébként tényleg vicces figura, csakúgy, mint a folyamatosan ügyeskedő span (Ilyés József).

Dobogó kövek | Pindroch Csaba

A figurák egyébként, különösen a magyar közönségfilmekhez képest elég életszerűnek tűnnek - talán éppen azért, mert alapvetően magukat adják a szereplők, nincs meg bennük az a kényszeresség, ami a film forgatókönyvét jellemzi. Külön érdekesség, hogy a profi színészek, Pindroch Csaba, Szabó Kimmel Tamás és Reviczky Gábor csak rontani tudnak ezen, kivételt egyedül a haldokló nagypapát alakító Szilágyi István képez. A párbeszédek úgy viccesek, hogy röhögés közben nem tudjuk, azért nevetünk, mert tényleg jó, vagy éppen azért mert annyira rossz, hogy már nem tehetünk mást - emlékeim szerint ez utóbbiak vannak többségben.

A dobogókői telek kiaknázásának lehetőségeiről szóló szál aztán háttérbe szorul, leginkább csak a dörzsölt, pénzéhes rokon (Pindroch Csaba) kíváncsi rá, mi rejtőzhet a föld alatt. Hőseink közben szoftverrablásra adják fejüket, hiszen az egyik havert épp most rúgták ki a cégtől, kézenfekvő tehát, hogy csak be kell törni, lenyúlni a programot, aztán dől a pénz. A film szerint a millió dolláros szoftvert őrző irodaházat egy olyan lakatocska őrzi, amit egy nagyobb kalapáccsal simán le lehet csapni - a riasztót még szerencsére nem találták fel. Az egész jelenet kivitelezése annyira naiv, hogy egy regionális diákfilmszemle középmezőnyében sem nagyon állná meg a helyét. Aztán az akció mégsem megy olyan simán, mert a hekkerről kiderül, hogy mégsem érti annyira a dolgát.

Dobogó kövek | Szabó Kimmel Tamás (kapucnis pulcsiban)

Nem baj, mert van még anyag bőven, egymást követik a flashbackek (klasszikus diákfilmes átúszó-vágással határolva el a film jelenidejétől), ezek között szintén találunk izgalmasabb darabokat, a randi közben hasmenéssel küszködő testépítő naturális jelenetén tényleg nehéz nem röhögni. Kifejezetten kínosak viszont a maffiafőnök (Harna Péter) jelenetei, aki se nem vicces, se nem hiteles, ráadásul limuzinnal jár, ami szintén furcsán hat 2010-ben Magyarországon. Annyi ehhez hasonlót sikerült belezsúfolni a film 100 perces játékidejébe, hogy lehetetlen felsorolni a szereplőket körbefonó szálakat, motívumokat - ez is tipikus amatőrfilmes hiba, kevesebb több lett volna.

Martin Csaba, miközben nagy hévvel nekimegy a magyar filmes közegnek, épp azt nem veszi észre, hogy ugyanazokat az alapvető hibákat követi el, mint az állam vagy a kereskedelmi tévék által finanszírozott kollégái. Nem tudjuk, a Dobogó kövek kinek szól (az alkotók válasza szerint nyilván mindenkinek), mi a sztorinak az egyszerű tanulsága, ami minden sikeres hollywoodi filmnél világos. Ezek a kérdések nem fontosak az alkotó számára; neki egyetlen célja van, filmet készíteni, bármi áron, ami ugye szintén tipikus magyar filmes jelenség. Azt sem értjük, miért kell a multiplexekbe küldeni egy félamatőr próbálkozást, ahol többmillió dollláros költségvetésből készült filmekkel kell versenyeznie. 1300 forint nagyon sok pénz egy hanghibákkal, igénytelenségekkel zsúfolt filmért - még akkor is, ha láthatóan nagy lelkesedéssel készült.