Viszonyom a délibábbal

2010.11.09. 18:52

Fiatalság, szerelem, borvirágos éjszakák és három karakter, akit jó nézni. A Képzelt szerelmek csemege a szemnek, könnyen feledteti azt a pár hibát, amit a történetvezetés terén követ el. A huszonegy éves kanadai rendező, Xavier Dolan állandó szereplője lehet az elkövetkezendő évek filmfesztiváljainak, ezzel a filmjével már másodjára tért vissza Cannes-ba.

A Képzelt szerelmek Dolan korosztályáról szól, amelyben a rendező és két közeli barátja alakítja a főszerepet. A montreali fiatalság kapcsolatainak körképe a magyar közönség számára többről is szól a szerelmi gubancoknál, akár egy másik kultúrába való betekintésként is fel lehet fogni, ahol a homoszexualitás a világ legtermészetesebb dolga.
 
Marie (Monia Chokri) és Francis (Xavier Dolan) a legjobb barátok, remekül megértik egymást, egyetlen bökkenő a kapcsolatukban, hogy mindkettőjük gyengéje a hullámos haj, a nemes arcél és a metsző intelligencia - amely ez esetben egy Nicolas (Niels Schneider) nevű fiúban öltött testet. A Képzelt szerelmek megmutatja, miféle hátulütői lehetnek egy ilyen kapcsolatnak, ugyanis az első találka után nyilvánvalóvá válik a helyzet: a két cimbora ugyanazt az illetőt szemelte ki magának. A film kellően megborítja a szokásos szerelmi háromszöget azzal, hogy nem két férfi verseng egy nőért (vagy két nő egy férfiért), de éppen ettől újszerű a történet.
 
Dolan mintha azt feszegetné, hogyan lehet újat mondani a már ezerszer vászonra vitt szituációról. Mindenekelőtt nélkülözhetetlen három olyan szereplő, akik a helyzetet élettel és feszültséggel tudják megtölteni, és ez az elvárás maradéktalanul teljesül is. A film rövid idő alatt képes három érdekes karaktert felskiccelni, és annak ellenére, hogy Nicolas áll a figyelem középpontjában, az ideges természetű Marie és az önemésztő Francis talán még nála is figyelemreméltóbb. A történet fokozatosan bontja ki a két alak belső frusztrációit, kétségbeesett útkeresését. Ráadásul miközben Nicolas kegyeiért versengenek, még abban sem lehetnek biztosak, hogy melyik nem felé húz a fiú. Vágyuk tárgya ugyanis nemcsak szép, de viktoriánus korok sármjával rendelkezik (puszi helyett kézcsók, sms helyett kártyaküldés), imádja Audrey Hepburnt, és olyan meglepő ötletekkel áll elő kávézás közben, mint hogy menjenek el egyet bújócskázni az erdőbe. Mutatós külsejű, a mama pénzén élő aranyifjú, akinek minden egyes mozdulata az előre kiszámított hatáson alapszik. Nézőként különösen szórakoztató, hogy a másik kettő nem ismeri fel rögtön a fiú komolytalanságát.

Forrás: [origo]
Képzelt szerelmek | Niels Schneider

Ami kiemeli a filmet a háromszögtörténetek tucatjellegéből, az a hangsúlyosan ironikus szemszög. A rendező két fő eszköze ehhez a zenehasználat és a képi lassítás. A Nancy Sinatra-féle Bang Bang olasz verziója melodrámai súllyal nehezedik a jelenetekre, miközben a pillanatok elnyújtása által kiélvezhetjük a szituáció finom hangsúlyváltásainak teljes spektrumát. Így fő humorforrássá a tekintetek játéka válik. A hármas első találkozásakor különösen maradandó, ahogyan a lány arcára dermed a féltékenység, amelyet angyali mosolyával próbál kompenzálni - normál filmidőben talán észre sem vennénk, így azonban kiemeli az ambivalens érzéseket.

Az irónia olyan jelenet-sablonokat is telibe talál, mint a randira való készülődés, amelyben egy férfit és egy nőt látunk mindenre elszánt mozdulatokkal - hogy egymás helyett egy harmadik félhez készüljenek. Ezek a jelenetek akár egy-egy csattanóval ellátott kisfilmként is megállnák a helyüket. Dolan amúgy sem idegenkedik a hangsúlyos képi megoldásoktól, a kézi kamerával felvett alapanyag közé interjúrészletek, színes infralámpás felvételek ékelődnek, vagy egy stroboszkópvillanásokkal aláfestett klipszerű jelenet, amely a két szerelmes vágyvízióit kelti életre.

Forrás: [origo]
Képzelt szerelmek | Monia Chokri

A kirívó vizuális megoldások azonban csak addig hatnak ránk pozitívan, amíg nem uralkodnak el túlságosan a történeten. Ha egy film huszonévesekről szól, miért ne követhetné a képi világ is a fiatalok vizuális kultúrájának tarkaságát, klipszerűségét? Azonban csak addig nem hat öncélúnak és mesterkéltnek, amíg az irónia mellette áll. Amikor elérkezünk a történetnek arra a pontjára, hogy Marie és Francis szerelmi csalódásban szenved, a humor kikopik a filmből. A gyötrelmek bemutatásánál is jót tett volna ez a nézőpont, az érzelmek hitelessége ettől még nem feltétlenül szenvedett volna csorbát. A lendületes kezdés után a film második fele gyengébb, a trió vidéki utazása után ugyanis egy helyben téblábol a sztori. A feszült, eldöntetlen állapotból nem lép tovább egyik szereplő sem. Mintha felfújnának egy labdát, de ahelyett hogy a megfelelő pillanatban kilyukasztanák, helyette megvárják, amíg leereszt.

A film utolsó jelenete azonban minden eddigi szenvelgést feledtet, ugyanis nemcsak visszatér az iróniához, még egy filmes kikacsintást is megenged magának : Francis és Marie - már túltéve magukat Nicolason - a fiú másodklónjába botlanak, akire mindketten ugyanazzal a sóvárgó tekintettel néznek. (Nem akarom lelőni a poént, de itt egy nagyon találó cameóval találkozunk.)  A játék tehát folytatódik.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK