A tetovált lány megint gyújtogat

2010.11.16. 12:54

Svédkrimi-lázban égünk mostanában. Ha pár éve Dan Brown és a diszkréten szexinek szánt Langdon professzor, most Stieg Larsson és nyersen erotikus hősnője, Lisbeth Salander vesz minket rá a láncolvasásra, vagy szegez a vászon elé. A Millennium-trilógia második részének adaptációja most ért ide. A lány, aki a tűzzel játszik nem üt akkorát, mint A tetovált lány, de tovább árnyalja a főhősnő figuráját, és tartogat kisebb meglepetéseket is.

Akár láttuk az első részt, akár nem, A lány, aki a tűzzel játszik története önmagában is könnyen érthető és követhető, sőt, kíváncsi is lennék, mit vált ki a szűz nézőből. Mert bár adja magát a felvetés, hogy az első rész jóval eredetibb és merészebb, ez egy hangvételében, ritmusában, hangsúlyaiban attól némileg különböző film. A tetovált lány egy Agatha Christie-szerű, rejtvényfejtős, végtelenül izgalmas, vérbeli krimi volt, míg az aktuális film egy lélektani-múltbeli motivációkon elidőző bűnügyi thriller. Az első filmet nézve elbűvölve figyeltük, vajon elvezet-e minket és a detektívpárost gyilkosához az eltűnt szőke lány tekintete a mozgóképpé generált fotósorozatban - most az idegen, a külső eseményekről inkább befelé, a hősnő lelkébe vesszük az irányt.

Aki a műfaj egyik legfurább szerzete. Különösen az volt fiús külsejével az előző filmben, most már nem véletlenül hosszabb a haja is. A rejtélyes, lefojtott agressziójú, punk Lisbethben van valami egészen szeretetre méltó. Az első opuszban remek párost alkotott a higgadt, férfias újságíróval, Mikael Blomkvisttal: a film humora nemegyszer kettejük különbözőségéből, egymásra hangolt játékából, finom reakcióiból következett.

Az egyik legmarkánsabb és meglepően szuggesztív európai férfiarc Michael Nykvisté, a főszereplő Noomi Rapace pedig tökéletes kontraszt mellette, ezt a lehetőséget azonban A lány, aki a tűzzel játszik nem aknázhatja ki. Lisbeth és a férfi ugyanis most nem igazán találkozhatnak: a történet elején a lány alighogy visszatér külföldi útjáról Stockholmba, szinte azonnal menekülnie és bujkálnia kell. Hármas gyilkossággal vádolják, s egy olyan zavaros ügybe keveredik, amelynek szálai visszavezetnek a múltjába (vagyis végre magyarázatot kapunk az első filmben ügyesen elmosott autós égetés-momentumra).
 
Az előző rész "megrendszabályozós-műpéniszes" jelenete után hősnőnk nem okozhat nagy meglepetést azzal, hogy bosszút esküszik: megtorolja mindazt a keserű tapasztalatot, ami a múltban érte, mindazokon, akik bántották. Eközben Blomkvist a Millennium szerkesztőségében egy fiatal pártól, Dagtól és Miától megdöbbentő információkat kap egy több országot is érintő szexkereskedelmi hálózatról. Amikor a lányt és a fiút brutálisan meggyilkolják, az első számú gyanúsított Salander lesz, akit egyre kevesebb választ el attól, hogy ismét találkozzon egyetlen barátjával, az újságíróval. Blomkvist persze magánynyomozásba kezd (a néző meg reménykedik, hogy hősünk hamarosan most is elakad egyedül, és hirtelen feltűnik Lisbeth lakásában, de nem).

Forrás: [origo]

A két főhős karaktere és dinamikájuk a távolság miatt egyébként érdekesen változik az előző részhez képest (csupán egyetlen közös jelenetük van, ahol egy térben vannak). Az első filmben sokszor a női fél szerepét magára öltő, passzívabb Blomkvist egyre férfiasabb jellemvonásokkal gazdagodik, Lisbeth pedig - legalábbis külsőleg - olyan, mintha szépülne, s mintha már kicsit vágyna arra, hogy megmentsék. Ahogy megismerkedik a lány borzalmas gyermekkorával, a férfi érzelmileg egyre inkább bevonódik a másik világába.

A legnagyobb hiányérzetet mégis épp az okozza a nézőben, hogy nem sokat látjuk őket együtt - ezért előzményénél nyomasztóbb, szomorúbb, magányosabb film A lány, aki a tűzzel játszik. Az események egy igazi thrillerhez méltóan törvényszerűen egy elhagyatott, erdőszéli házikóban kulminálnak, ahol aztán mindenki teszi, amit tennie kell. Annak rendje és módja szerint nyitva hagyva a folytatásnak (A kártyavár összedől, 2009) szánt kiskapukat.

Forrás: [origo]

A néző A tetovált lány után nehezen vált az agymunkásabb, puzzle-krimiről a thrillerre. Azért persze akad elég izgalom itt is: az utolsó tíz perc - benne egy jó kis nyikorgó ajtóval - például igencsak vérfagyasztó. Megjelenik két új, nem túl bonyolultra rajzolt, de azért megfelelően érdekes karakter is, kilétüket fedje jótékony homály. És hát kevés motívum van ebben a zöldeskék svéd univerzumban, amiért ne lelkesedhetnénk úgy most, mint fél éve is, a svéd nyelvtől a szörnyű ételeken és a kellemetlen arcú férfiakon át a hideg színekig-fényekig és egy "rendes" ágyjelenetig.

Sok tekintetben mégis középszerű marad A lány, aki a tűzzel játszik: a hideg, abszurd svéd világ az első részben szerethetőbb volt - most inkább kulissza; az atmoszféra csak járulékos, de nem annyira beszédes; a humor pedig gyakorlatilag hiányzik a filmből. A sejtelmes náci múltat itt a jelenkori szexipar és közélet összefonódásának (szomorú, de) sablonja váltja fel. A tetovált lány okos feszültségadagolását láthatóan nem tudták megközelíteni az alkotók. Pedig nem volt nehezebb dolguk, csak más lett volna a misszió: most az intellektus helyett az érzelmek, a hősnő súlyos titka sodorhatta volna el a nézőt, de nem így történt; ennél még Samara Morgan sötét múltja is hatásosabban volt tálalva annak idején A kör-ben.

Forrás: [origo]

A feminista olvasat most is egyértelmű: a traumatizált főszereplő sztorija mellett a film társadalomkritikai vetülete a szexiparra vet egy nem túl alapos pillantást. Larsson ismét a bántalmazott nők tragédiáját mantrázza - nem mintha nem lehetne elégszer hangsúlyozni a problémát. A lány, aki a tűzzel játszik azonban mindenképpen ügyesen megoldja, hogy a főszereplő saját, belső történetének ívét s annak középső stációját helyénvalónak érezzük: ezen a ponton úgy válunk el a tetovált lánytól, hogy azt érezzük: tudjuk, honnan jön, értjük, hol tart, és vannak még tartalékai.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK