Egy mutatványuk van még - a Napozz Holddal kritikája

A Kispál és a Borz idén augusztusban huszonhárom év aktív zenélés, tizenegy stúdióalbum és hihetetlen sikerek után nagyszabású búcsúkoncertet adott a Szigeten. Hogy a rajongók még egy kicsit elodázhassák a végleges elszakadás pillanatait, moziban megtekinthetik a koncertet dokumentáló filmet, amelyet próbafelvételek és interjúrészletek tarkítanak. A film nem kíván 23 évet átfogó és ahhoz méltó alkotást letenni az asztalra, inkább egy utolsó táncra invitál a Szigeten zajló események technikailag kifogástalan bemutatásával. Kritika.

A Kispál és a Borz zenekar pontosan velem egyidős, kamaszkoromban nemcsak rongyosra hallgattam a kazettáit, de talán a mai napig megvan néhány kincsként őrzött koncertplakátjuk, és nem volt a decemberem teljes anélkül, ha nem ugráltunk Kispál-őrült barátnőmmel a születésnapi koncert első soraiban. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a Kispál egy életérzést nyújtott minimum két generációnak, most azonban végleg el kell szakadnunk tőlük.

Három hónappal a búcsúkoncert után elkészült a film, így akiknek nem volt alkalmuk ott lenni a Szigeten, a moziban bepótolhatják az elválás pillanatait. A rendező Merényi Dávid 156 órás nyersanyagból végül egy durván másfél órás mozifilmváltozattal rukkolt elő, amely kivitelezésében jóval túllép a tévéközvetítés-jellegű koncertfilmeken. A kiváló képminőség, a 16 kamerával felvett anyag, a bravúros svenkek és az osztott képernyő képesek megteremteni a pergő ritmust az adott pillanatokban. Ami a koncertfilm "dramaturgiájának" kulcsa, hogy a néző ne unjon rá a látottakra, hanem sikerüljön ráhangolódnia a muzsikára, úgy mintha valóban ott lenne a helyszínen. A filmnek ezt egyfelől sikerül elérnie, másfelől nem.

A számok sorrendjét jól oldották meg, lassúbb balladisztikusabb dalok és gyorsabb dinamikus számok követik egymást, így változatosnak mondható az anyag, azonban a sokszínűségre, mozgalmasságra való túlzott törekvés lesz a hibája néhol a filmnek, és ez elsősorban a vágást érinti. Bizonyos számoknál a próbafolyamat pillanatai egy éles váltással a koncerttel folytatódnak, ami remek ötlet, ugyanis ez képileg színesíti az élményt. Ha azonban a zene élvezete csorbul, levon a szórakozásból, holott a filmtől Kispál-rajongó nézőként tulajdonképpen egy dolgot várunk el mindenképp: a dalok újrahallgatásának örömét. Mikor azonban beindul egy Húsrágó, hídverő-szintű klasszikus, és az ember már énekli is a számot, akkor igencsak elidegenítően hat, hogy bevágnak egy interjúrészletet, amiben Lovasi az adott dal keletkezési körülményeiről sztorizik.

A búcsúelőadás különösen hálás alapanyag volt arra nézve, hogy filmet forgassanak róla, ugyanis jóval több show-elemet tartalmazott, mint egy szokásos Kispál-koncert. A szigeten látott háromórás közös zenélésben helyet kaptak régi és újabb zenekartagok, meghívott vendégek (Németh Juci, Kiss Tibi, Varga Livius) volt kéken csillogó konfettieső, kockás abroszos konyhadíszlet a családias hangulat érzékeltetése céljából. Lovasiékat pedig egyszerűen öröm nézni, ahogy a Csillag vagy fecské-t pengetik Kispállal a hokedlin ülve, "italokat küldve".

Még utoljára retinánkba ég Kispál szájában lifegő, félórája kialudt csikkje és Lovasi sajátos testtartása gitározás közben, ahogyan hátravetett fejjel, roggyantott térdekkel áll a mikrofon előtt. A rendező mintha a koncert látványosságaira bízná magát, filmileg ugyanis viszonylag keveset tesz hozzá a látottakhoz. Egyedül az Emese és a Szőkített nő alatt látunk olyan pluszötleteket (mint a rajongók mobilfelvételeinek felhasználása), ami a többi szám feldolgozásától (werkfilmszerű próbafolyamatból az élőműsorba átváltás) eltérő megoldás.

A végén közös éneklés keretében "mindenki összeáll egy képpé", azonban a nézőnek apró hiányérzete támad: és velem mi van? Ebből a közös képből ugyanis egy elem hiányzik igazán: a rajongók. Az első dolog, ami eszembe jutott, amikor elkezdtem nézni a filmet, az volt, milyen jó lenne kiszúrni - ha nem is magamat, de - valaki ismerőst a közönség soraiból. Ehhez képest a rajongók csak rövid snittek erejéig tűntek fel, pogózó emberlevesként, nem pedig olyan arcokként, akiken valódi érzelmi reakciók tükröződnének. Az Emese alatt látott mobilfelvételeken a rajongókat látni ugyan, de a rövid snittek és a gyengébb képminőség miatt ez is megmarad egy vizuális ötlet szintjén, és nem hozza vissza azt az össznépi bódulatot és lelkesedést, ami a Kispál-koncerteket jellemezte.

A másik dolog, amit nagyon vártam volna, és nem kapott helyet a filmben, az archív felvételek. (Egyedül a stáblista alatt hangzik fel egy archív hangfelvétel, a Nemzeti dal 1998-as feldolgozása egy E-klubos koncertről.) A búcsúkoncertre való készülés hónapjánál jobban érdekelt volna a kezdetek kezdete vagy néhány különleges pillanat korábbi koncertjeikből. A filmnek minden bizonnyal nem volt célja a huszonhárom év ilyen jellegű áttekintése, a "Kispálfilm" elnevezés így azonban elég megtévesztő.

Mindezeket leszámítva azonban mindenkinek látnia kéne ezt a filmet, aki valaha is szerette az együttest, a lényeg ugyanis benne van: Lovasi ironikus önfényezése, Kispál mozdulatai, amitől élete végéig olyannak fog tűnni, mint egy nagyra nőtt gyerek kedvenc játékgitárjával, és persze a dalok : Zsákmányállat, Emese, Ágy asztal tévé, Etetés, Hang legyen és fény és végül egy szomorú hegedűszóval aláfestett Égbolt zár. Furcsa érzés lesz a rajongóknak három hónappal az együttes felbomlása után megnézni ezt a filmet. Habár az alkotók óvakodtak az érzelgősségtől, mégis szomorúan realizálódik bennünk, ez itt "tényleg a vég" - ahogy Lovasi mondja. Habár a koncertek hiányával egy korszak zárult le, nekünk azonban arra még megvan a lehetőségünk, hogy előkeressük azokat a régi magnókazettákat.