Elvárjuk, hogy a Harry Potter-filmek részről részre sötétebbek és izgalmasabbak legyenek. A Halál Ereklyéi ennek simán eleget tesz, de többet is tud: szívfacsaró dráma, amiből végre az is kiderül, az egykori gyerekszereplők közül kiből lett színész, és kiből nem.

Mostanra teljesen világossá vált, hogy a Harry Potter-sorozat olyat tud, amit egyetlen más film-franchise sem: részről részre egyre jobb. Ez bizonyára köszönhető J. K. Rowling egyre összetettebbé és sötétebbé váló könyveinek, és annak is, hogy a Főnix Rendjé-től kezdve David Yates rendezi a filmeket, aki remekül irányítja Potterék egyre fenyegetőbb és felnőttesebb világát. Talán a főszerepeket alakító Daniel Radcliffe-nek, Emma Watsonnak és Rupert Grintnek is könnyebbséget jelent ugyanazzal a rendezővel dolgozni már a harmadik (és negyedik) filmen, ők is egyre magabiztosabban uralják a terepet, ahol jelenlétük korábban inkább csak funkcionális volt.

Az előző rész, a Félvér Herceg önmagában is élvezetes, de átmeneti film, ami azt szolgálja, hogy a végére Harry Potterből igazi férfi válhasson, aki felkészült élete legnagyobb próbatételére, a Voldemorttal való leszámolásra. A Halál Ereklyéi rögvest emeli a tétet, és onnan tudjuk már az elején, hogy ez a film még erősebb lesz, mint az előző, hogy a nyitójelenetben azonnal összefacsarják a szívünket. Fáj nézni, ahogy Hermione kitörli saját magát szülei emlékeiből: Harryvel és Ronnal úgy indulnak életveszélyes küldetésükre - hogy megkeressék és elpusztítsák a Voldemort lelkének darabjait rejtő horcruxokat -, hogy se családjuk, se otthonuk nincs többé. Ez már nagyon rég nem gyerekmese.

Ha a Warner Bros. döntése, hogy a profitmaximalizálás érdekében két részre bontva dolgozzák fel a sorozat hetedik kötetét, nem is kifejezetten szimpatikus, a filmet nézve világos, hogy az alapanyag alkalmas volt erre, és az alkotók képesek voltak egy egységes dramaturgiájú, jó tempójú filmet felépíteni, amiben 146 perces játékideje ellenére egyetlen fölösleges tölteléket vagy időhúzást sem lehet tetten érni. A szomorú nyitást követően rögtön egy őrült akciójelenet közepén találjuk magunkat, amit nem sokkal később Harry és Ginny lopott, szerelmes pillanata követ. És így tovább, az összecsapások és üldözések tökéletes ritmusban váltakoznak az intim, beszélgetős részekkel, amikben a három végig rejtőzködni kénytelen főhős a további lépéseit tervezgeti, és meglepően gyorsan elszáll a játékidő.

Akciófronton és a főszereplők viszonyainak árnyalásában is többet nyújt a film minden eddiginél. Az akció-vonalat támogatják a korábbiaknál még kifinomultabb számítógépes trükkök is, de a kulcs a biztos kezű rendezés: egyszerűen halálra izguljuk magunkat Harryékért. Ami az emberi oldalt illeti, korábban mindig úgy éreztem, a Harry Potter-filmekből nem derül ki, Radcliffe, Watson és Grint jó színész-e, jó színész lesz-e. Ehhez a filmhez viszont már nem volt elég, hogy Radcliffe felöltse Lennon-szemüvegét, Watson a rosszalló arckifejezését, Grint pedig a bamba ábrázatát. Itt már játszani kellett.

Forrás: [origo]

Kicsit alibiznek mindhárman, de azért azokban a pillanatokban, amikor a hármójuk közti finom érzelmi hullámzásokat kell megjeleníteni, kibukik, hogy ki mire képes: Radcliffe természetes és tud játszani az árnyalatokkal, egyértelműen ő az egyetlen, aki már most színész, Watson egy picit merev, mintha leblokkolt volna attól, hogy kiderült, a stréber Hermione valójában egy hús-vér csaj, akinek érzései is vannak, Grint pedig aranyos, de nyilvánvalóan teljesen reménytelen eset. Neki csak az az egy darab bamba arca van, amit már jól ismerünk és szeretünk, de komoly színészi karrierre ez biztosan nem lesz elég. Ami a mellékszereplőket illeti, Bill Nighy a legújabb brit színészóriás, aki kap pár percnyi lubickolási lehetőséget a Potter-világban, amit mágiaügyi miniszterként alaposan ki is élvez, kár, hogy tényleg csak néhány perc jut neki.

Forrás: [origo]

Atmoszférateremtésben sem okoz csalódást a film: Harryék magányos, elkeseredett küzdelme hideg téli tájban bontakozik ki, a főszereplők szinte minden jelenetben fáznak, pulóverekkel, pokrócokkal bugyolálják be magukat, kopár fák közt menekülnek, havas, sötét temetőben bóklásznak. Mindez finoman borzongató és szépen illeszkedik a történethez, de még egy meglepetést is kapunk. Egy gyönyörű és rémisztő animációs betétet (önmagában is megállná a helyét kisfilmként), amiről, ha külön látnánk, senkinek sem jutna eszébe, hogy a Potter-univerzumba való, stílusában annyira elüt  ezektől a filmektől, és mégis remekül belesimul a történetbe. És mielőtt észbe kapnánk, máris vége. Most rághatjuk a körmünket júliusig.