Nem korszerű szerelem

"Van úgy, hogy ha valamit nem értünk, akkor azt az ördögnek tulajdonítjuk, holott Istentől származik, csak éppen nem értjük" - írta Gabriel García Márquez 1994-ben megjelent A szerelemről és más démonokról című regényében. Azaz az ismeretlen, a felfoghatatlan, a furcsa csakis démoni lehet, és a legjobb eltávolítani. Ezt a gondolatot Hilda Hidalgo rendezőnek is sikerült belecsempésznie azonos című filmjébe. Mese egy olyan világról, amelyben akár egy baleset is megbélyegezhet és halálra ítélhet egy gyereket. És ez még csak a kezdet.

Mágikus realizmusnak szereti hívni az irodalomtudomány azt az irányt, ahonnan García Márquez érkezett a hatvanas években. Álom- és meseszerű alakjai, motívumai, magával ragadó történetvezetése, a számunkra amúgy is távoli Dél-Amerikában szárnyaló, korlátokat nem ismerő fantáziája miatt olvasmányosak s ezért is népszerűek a könyvei. No meg a korokhoz-helyszínekhez fűződő egzotikumuk miatt.

A szerelemről és más démonokról ennek a stílusnak az egyik mintadarabja, egzotikumból itt sincs hiány. García Márquez egy legendát dolgozott fel a regényben, melyet gyermekkorában hallott a nagymamájától. Az adaptáció női főszereplője egy elbűvölő, tizenkét esztendős márkilány, Sievra (Eliza Triana), már-már irreálisan hosszú, göndör, vörös hajzuhataggal. Eredendő lázadóként nem veti alá magát a szülői nyomásnak, s a szegényebb rétegben, rabszolgák között találja meg otthonos közegét. Egy nap végzetes baleset éri: a piacon megharapja egy veszett kutya, és ezután már nem sok hiányzik ahhoz, hogy megbélyegezzék s gyorsan kiűzessen a paradicsomból. Ami egyébként sem idilli számára. Sievra María már a történet elején is más, mint a közvetlen környezete: rideg, hideg, szeretetlen közegben éli napjait, apja (Joaquin Climent) és annak egykor szebb napokat látott, markáns vonású mesztic neje nagy egyetértésben utálják a gyereket, akivel - úgy érezhetjük - szinte törvényszerű, hogy történni fog valami.

Az inkvizíciók és boszorkányüldözések idejében játszódó mese nem csak kortörténeti tanulmány, aktuálisabb, mint ahogy az első látásra tűnhet. A mai néző-olvasó is kedvére (vagy akár kedve ellenére) is találhat benne azonosulásra késztető momentumokat, érzéseket, hiszen a másság-allegória vagy csupán a kirekesztettség mozzanata egyértelműen kiolvasható üzenetként jelenik meg a filmben.

Sievra tehát már a kutyaharapás előtt is gyanús. Különlegességével környezete nem akar és nem is tud mit kezdeni. A családon belüli diszkrimináció áldozata hamarosan megtapasztalja, milyen az, amikor az élettel való kapcsolatától is megfosztják. A helyi egyházi erők vezetője úgy dönt, a veszettséggel fertőzött lányt ki kell ragadni otthonából, és egy zárdabeli cellában, a Santa Clara-kolostorban kell őrizni és megfigyelni. Nem mellékesen pedig kiűzni belőle az ördögöt, az ártó démonokat. Világos hát, hogy a gyerek a lehető legkorszerűbb ellátásban részesül. Aki viszont egyáltalán nem szabálykövetően és roppant korszerűtlenül viszonyul hozzá, az a gyógyításával megbízott fiatal pap, Cayetano Delaura (Pablo Derqui). Beleszeret a lányba, sőt, Sievra is viszonozza a szerelmét, a néző pedig, hiába drukkol ennek a lehetetlen szerelemnek, sejti, hogy jó vége ennek nem lehet.

A szerelemről és más démonokról | Eliza Triana

Mielőtt még belefeledkeznénk a végzetes románcba, ne menjünk el a mellett a tény mellett, hogy a film egy felnőtt és egy gyerek közti szerelmet ábrázol. Véletlenül épp a minap néztem újra Adrien Lyne Lolitá-ját, amely szintén regényadaptáció. A lényegi különbség a két történet között nem a férfiak oldalán, hanem a párok közti érzelmi kapcsolatban látványos. Míg Lolita ugyanis tinédzser szexuális túlfűtöttsége és zavart érzelmi világa miatt sodródik bele a viszonyba az apaszerepet is betöltő férfival, addig Cayetano és Sievra között kevesebb a korkülönbség, és kiegyensúlyozottabb a szerelem. Veszélyes terep ez azért, mert valahogy a García Márquez-történetben ábrázolt érzelmeket sokkal egészségesebbnek érezzük, ellentétben a Lolita hőseinek neurózisával, sokszoros sérültségeivel, ambivalenciáival. Pedig nem egészségesebb vagy "normálisabb", egyszerűen csak más.

Itt ismét problematikus ponthoz érkeztünk. A film gyönyörű látványával, álmokat, víziókat idéző képeivel lassan hullámzó ritmusával lenyűgöző világot teremt. Méltó az író univerzumához. A színészek összhangja is remek, én még a szenvtelen arcjátékú, elsőfilmes színésznőt, Eliza Trianát is erősnek találtam, nem beszélve arról, hogy már a külseje is hihetetlenül hatásos. A papot alakító Derqui helyzetét pedig csak az nem tudja átérezni, aki nem nézte a tévében a Tövismadarak-at, vagy életében nem volt még szerelmes.

A szerelemről és más démonokról | Pablo Derqui

A szerelemről és más démonokról legnagyobb erénye, hogy nem álszenteskedik, egyetemes egyház- és társadalomkritikát fogalmaz meg, nem mellékesen pedig, ahogy a cím is sugallja, a szerelemről mesél. A kérdés már csak az, hogy a szkeptikus nézői szem a megkínzott, kiszolgáltatott, ártatlan szépség iránti puszta leküzdhetetlen vágyként, illúziót dédelgető fellángolásként értelmezi a pap viszonyulását a csodaszép kislányhoz, vagy magát a minden korlátot ledöntő, nagy szerelmet látjuk bele a történetbe.

A film azt sugallja, az utóbbiról van szó, és végül is miért ne hihetnénk két, korukkal szembemenő, tiszta lélek sorsszerű találkozásában. Egy pap számára egy kislány nemcsak tiltott, hanem a legtiltottabb gyümölcs, hiszen nemcsak nő, gyerek is. A regény tizenkét éves hősnőjét a filmben tizenháromra szelídítették (Triana is ennyi idősen játszotta a szerepet), ám ez szinte semmivel sem könnyít a problematikán. S ezen a ponton valóban hiányzik is valami. Akár joggal is mondhatnánk, hogy az alkotók messziről elkerülik a pedofília témáját, vagy legalábbis nem érzékeltetik eléggé a téma súlyosságát - holott a film, csupaszon, távolról, valójában erről szól.

A szerelemről és más démonokról | Pablo Derqui és Eliza Triana

A történet csakis egy esetben elfogadható, ha a néző is következetesen azon az úton halad, amerre a film vezeti s ahonnan elindítja a hősöket: a másság, a különbözőség kérdésénél s az ezzel kapcsolatos provokatív kérdésfeltevések vonalán. Például: Miért ne lehetne feltételek nélkül elfogadható az érintés két ember között, akik meglátják egymásban a szépséget? Ki a betegebb: az a gondolkodás, amely egy gyereket tömlöcbe vet egy kutyaharapás után, vagy a gyerek, akivel elhitetik, hogy megszállta az ördög? Mennyivel mocskosabb egy nagy korkülönbségben fogant szerelem a szülő gyűlöleténél a gyereke iránt? A férfi és a lány szerelme, ami kontextusából kiragadva erkölcsileg kérdéses, az a film saját logikájánál fogva igazolja létjogosultságát és igazságát. Hidalgo női érzékenységgel próbálja elmesélni a történetet, s sikerül a hitelesen bemutatnia a két szereplő között kibomló kapcsolatot. Nem mond kevesebbet, mint bármely más nagyszabású szerelmi tragédia: "nincs az az orvosság, amely meggyógyítaná azt, amit a boldogság nem tud meggyógyítani", megint csak García Márquez szavaival élve.