Ciki vagyok, nem turista - Az utazó kritikája

2010.12.30. 10:15

Már annak idején a trailerből is lehetett sejteni: Jolie ide, Depp oda, Az utazó félelmetesen rossz film. Csendben pislogunk és hitetlenkedve várjuk, hogy elmúljon. Addig is megnézhetjük, milyen az, ha Depp borzalmasan gyenge, ha Jolie már semmi mással nem operál, csak a híres királynői vonulással, ha az a néhány poén olyan kínos, hogy egy bohózatba sem férnének bele. Nem izgalmas, nem vicces, nem romantikus. Csak nagyon ciki.

Néhány éve a franciák csináltak egy könnyed, helyenként kifejezetten izgalmas, elegáns kis neo-noirt, aminek a semmitmondó Anthony Zimmer címet adták. Ebben Sophie Marceau megmutatta, hogy akárhány éves is, remekül néz ki és szemmel láthatóan minden percét élvezte a forgatásnak. Partnere a lusta szemhéjú Yvan Attal volt, aki nem túl híres a nagyvilágban, hacsak arról nem, hogy Charlotte Gainsbourg élete párja, de éppen ezért üdítően életszerűnek hatott ebben a csavaros-romantikus thrillerben.

Aztán valaki, valahol Amerikában úgy gondolta, le kéne forgatni ezt a filmet még egyszer, két térdremegtetően híres filmsztárral, adni neki egy még bárgyúbb címet, mondjuk azt, hogy The Tourist (Az utazó), és eladni szerte a világba jó pénzért. Legyen a két főszereplő Angelina Tökély Jolie és az egyszerre intelligens és fékezhetetlen művész hírében álló Johnny Depp. Mi baj lehet ebből? El lehet rontani valamit, ami jól, megkapó természetességgel működött az eredetiben?

Természetesen. Csak azt lehet elrontani. Egyszer, mert szerencsés vagyok, beszélgethettem a zseniális Michael Caine-nel, és ő azon tűnődött, miért van az, hogy remake-eket kizárólag jó filmekből csinálnak, hiszen arra nagyon kevés az esély, hogy az újraforgatott verzió is remek lesz. "Ez a jótanácsom: csak bukott filmeket remake-eljetek" - mondta akkor. Ahogy a moziteremben üldögélve eltompulva néztem Az utazó-t, eszembe jutott Sir Michael és rögtön utána az, hogy teljesen mindegy, a néző látta-e a francia eredetit vagy sem, ez a film végérvényesen és visszavonhatatlanul pocsék. Nem remake-téma ez. Jolie ide, Depp oda, Az utazó olyan, mint egy gyomorrontás: kellemetlen, előfordul, de nem tudsz mit csinálni. Csendben várod, hogy elmúljon.

Forrás: [origo]

Misztikusan rossz film. Meglepő, mert rendezője Florian Henckel von Donnersmarck, aki már csinált jó filmet: a finom, érzékeny NDK-s ügynökdrámát, A mások életé-t. Meglepő, mert Johnny Depp jó színész és még egy Disney-vidámparkos kalózmenetből is eredeti, szórakoztató karaktert gyúrt, Jolie meg egy lélegzetelállító jelenség, egy intézmény, aki sokakat lenyűgöz, bármit csinál. Erre a tulajdonságára itt nagyon nagy szükség lenne, mert Az utazó a rendezőnek, forgatókönyvíróknak és a két főszereplőnek is rettenetesen ciki.

Képzeljünk el egy filmet, ahol Johnny Depp olyan, mintha elrabolták volna és a helyébe egy leszedált, felpuffadt arcú, zavartan motyogó amatőrszínészt tettek, aki azért valamennyire tisztában van azzal, mi történik körülötte, mert minden képkockáról süt: mélységesen szégyelli, hogy elvállalta ezt a filmet. Ő játssza Frank Tupelót, a naív amerikai matektanárt, aki Európában turistáskodik, és akit egy titokzatos, gyönyörű, ismeretlen nő, Elise (Jolie) elcsábít és magával visz Velencébe. Egyelőre nem tudni, miért, de nyomukban a Scotland Yard, az Interpol és egy csomó orosz rosszarc. Frank össze-vissza ügyetlenkedik a bohózatosan váratlan helyzetekben, pedig Elise-en kívül mindenki azt gondolja, hogy nagyon nagy spíler. De nem az, mert az egész film alatt megdöbbentő frizurát visel, röhejes pizsamában egyensúlyozik a velencei háztetőkön vagy azt motyogja maga elé pátoszosan és erőtlenül, hogy "Szeretlek", miközben Elise a távolban egy gondolán csendben tovasiklik. Vagy egyszerűen narkolepsziába menekül és úgy tesz, mintha bármelyik pillanatban álomba szenderülne inkább. Bármit, csak ne kelljen itt lennie.

Forrás: [origo]

Jolie erősebben tartja magát, talán azért, mert általában nem szokott jó filmekben szerepelni és így nem zavarja a kínos hakni műfaja annyira, mint Deppet. Szegény asszonyt valamiért rettenetesen nyúzottra sminkelték ebben a filmben, de azért hozza a megszokott királynői vonulást és nagyon sok olasz statiszta kapott jó pénzt azért, hogy álmélkodva, levegőért kapkodva bámuljon a szépen felöltöztetett színésznő után, amerre jár. Hosszú jelenetek szólnak erről: Jolie vonul, a statiszták bámulják. Úgy tűnik, miután Depp zombis alteregója kiesett az egyenletből, von Donnersmarck kizárólag a híres Jolie-effektre építi fel a filmet, ami azért merész vállalkozás, ugye, mert ebből egy másfélperces parfümreklám is nehezen jönne ki. Még nagyobb baj, hogy a két színész úgy ül egymás mellett, mint akit odaraktak, vagy inkább hosszú utómunkával odamontíroztak. Semmi közük egymáshoz. Depp réved és próbál felejteni, Jolie vonul.

Aztán eljön az összecsapott finálé, a boldog pillanat, aminek mindenki örülhet: a stáb, a színészek, a néző. Fejet vakargathatva kisétálhatunk a moziból és feltehetjük a kérdést, amit Frank-Depp maga is feltesz a filmben: "Miért történt mindez?" Miért kellett ez? Kinek kellett ez? Láttunk egy filmet, amiben Johnny Depp borzalmas volt. Száz perc elment az életünkből. Valahol Európában Yvan Attal és Sophie Marceau kinyit egy jó vörösbort és röviden elkacagják magukat. Azért én azt mondanám, bármennyire is szereti az olvasó Johnny Deppet, Angelina Jolie-t vagy akár A mások életé-t, ehelyett inkább vegye ki a tékából az Anthony Zimmer-t. A francia eredetit, ami nem rázta meg a világot, csak könnyed volt és elegáns, de mára, Az utazó fényében kész mesterművé nőtte ki magát.

KAPCSOLÓDÓ CIKK