Leugrottak a papírról

2011.01.12. 21:35

Távolról sem csak Superman, Batman, Pókember és az egyéb szuperhősök költöztek a képregények lapjairól a mozikba. Dolgozott már képregény alapján David Cronenberg és Sam Mendes is, megfilmesítették már unatkozó tinilányok, plasztikázott orrú újságírónő, sőt egy kórházi adminisztrátor képregényként indult életét is. Összeszedtük a 10 + 1 legérdekesebb alapanyagból kiinduló, legjobb képregényfilmet.

10. Tokyo! (2008)

Forrás: [origo]

A Tokyo! egy nem túlságosan jól sikerült szkeccsfilm, amely három, nagyjából félórás részből áll, és amelyet Michel Gondry, Léos Carax és Bong Joon-ho rendezett. Tökéletlensége ellenére két okból került fel a listánkra: mert a képregény, amelyen Gondry epizódja alapul, imádnivaló, és mert a filmnek ezzel a részével csak az a baj, hogy túl sok mindent kellett bezsúfolni fél órába, holott egy önálló nagyjátékfilm is kijöhetett volna az alapanyagból. Az Interior Design címet viselő kisfilm egy szerelmespárról szól, akik Tokióba költöznek, és egy barátnőjük kis lakásában húzzák meg magukat. A lány fölöslegesnek és útban levőnek érzi magát rendező pasija mellett (spoiler következik!), ezért a történet végén egyszerűen székké változik.

 

A sztori csak a film kedvéért került Japánba, eredetileg egy fiatal, Gabrielle Bell nevű amerikai képregényíró- és rajzolónő álmodta meg, aki nagyon kedves, de sokszor szívrepesztően szomorú, önéletrajzi ihletésű képregényeket csinál. Az Interior Design egy mindössze néhány oldalas képregény, ami a Cecil and Jordan in New York című antológiában jelent meg, de annyi témát felvet a városi létről, a mai párkapcsolatokról és a magányról, hogy bőven van benne mit kiaknázni. Ezt a kötetet egyébként melegen ajánljuk minden fiatal, városi nőnek, aki eddig azt gondolta, hogy az ő szempontjait nem képviseli senki a képregények világában.

9. A kárhozat útja (Road to Perdition, 2002)

Forrás: [origo]

A film alapjául szolgáló, azonos című képregény maga is feldolgozás: egy 1970-es manga ihlette, amelyből sok filmadaptáció született, köztük az 1980-as A sógun orgyilkosa. A japán eredetiben a főhős a sógun embere, akit kitaszít a klánja, ezért felcsap bérgyilkosnak, és kisfiával bosszút áll a klánon. Max Allan Collins képregényében a főhős már egy ír maffiózó az Egyesült Államokban a gazdasági világválság idején, és ez persze a filmben is így van, de a forgatókönyv sok ponton elrugaszkodik az alapanyagtól.

 

Sam Mendes hatásosan alakította át az erőszakos képregényt viszonylag kevés dialógust használó, szürke képekkel mesélő filmmé, de azért a felesége és az egyik gyermeke megöléséért a főnökei ellen bosszút esküdő gengszter (Tom Hanks) története a vásznon kevésbé véres, különösen a főhőst szelídítették meg a film kedvéért. Egy jelentős különbség a könyv és a film közt, hogy az előbbiben a főhős felnőtt fia emlékszik vissza gyerekkorának traumatikus élményeire, az utóbbiban viszont jelen időben, jellemzően a kisfiú szemszögéből látjuk az eseményeket. A legnagyobb különbség viszont az, hogy a leghátborzongatóbb figurát csak a filmhez találták ki: Jude Law pszichopata gyilkosa, aki fotót készít minden áldozatáról, a képregényben még nem létezett.

8. Persepolis (2007)

Forrás: [origo]

Az iráni születésű, Franciaországban élő Marjane Satrapi Persepolis című önéletrajzi képregénye minden elemet tartalmaz, ami ahhoz kellett, hogy nyugaton sikeres legyen (Iránban pedig felháborodást szítson): nagyon személyes hangon, sok humorral és iróniával beszél a szerzőnő iráni gyerekkoráról az iráni iszlám forradalom és az iraki-iráni háború idején, bepillantást nyújt egy idegen világba, és annak is egy sajátos szubkultúrájába, aztán egy kicsit élcelődik a nyugatiakon is, de csak annyira, hogy mi is nevetni tudjunk rajta. És persze nemcsak a sztori emlékezetes, hanem a jellegzetes, néha gyerekrajzra hajazó, kontrasztos fekete-fehér rajzok is.

 

Satrapi talált magának egy alkotótársat, Vincent Paronnaud-t, akivel úgy tudta animációs filmmé alakítani a könyvet, hogy ne sérüljön se a történet, se a képi világ. A bájos filmben Franciaországban olyan színészek vállaltak szinkronszerepet, mint Catherine Deneuve és lánya, Chiara Mastroianni, és a nagy népszerűségre való tekintettel angol verzió is készült belőle, amelyben pedig többek közt Sean Penn és Iggy Pop adja a szereplők hangját. Satrapi és Paronnaud folytatja: már leforgott a Poulet aux prunes (Csirke szilvával) című, szintén Satrapi egyik képregényén alapuló filmjük, amely már élőszereplős, és Mathieu Amalric játssza a főhősét.

7. Tamara Drewe ('Tamara Drewe', 2010)

Forrás: [origo]

Az áttétel itt többszörös: 1874-ben jelent meg Thomas Hardy Far from the Madding Crowd című regénye, amelyben egy nő körül bonyolódnak az események és a férfiak, és ennek ihletésére írta és rajzolta meg a brit Posy Simmonds a Tamara Drewe-t, amelyet aztán Stephen Frears adaptált filmre. A téma egyáltalán nem képregénybe illő: egy vidéki angol írókommunában vagyunk, ahol olyan unalmasan csordogálnak a napok, hogy a helyi tinilányok kénytelenek azzal szórakoztatni magukat, hogy megdobálják az ide érkezők autóit tojással. Egy nap visszajön a városkába Tamara Drewe, aki egykor csúnyácska helyi lány volt, most már viszont plasztikázott orrú, sikeres újságírónő.

 

A képregényben és Frears adaptációjában egyaránt a jellegzetes angol humor és életérzés a zseniális: a figurák szeretetteljes, de mégis ironikus ábrázolása. Mindenkin lehet nevetni, mindenki szánalmas egy picit, de közben mindenkivel tudunk azonosulni is. A - filmben szépséges felvételeken megjelenő - vidéki Anglia hangulata viszi el az egészet, miközben persze Tamara pasiügyein és a kicsinyes írókon is jól elszórakozunk. És talán ez a legvalószínűtlenebb képregény-adaptáció, amit valaha látni fogunk, aki nem tudja, hogy a sztori a Guardian oldalain indult, valószínűleg sosem találná ki.

6. Watchmen: Az őrzők (Watchmen, 2009)

Forrás: [origo]

Alan Moore-t sokan a világ legjobb képregényszerzőjének, 1986-87-es Watchmen-jét pedig a világ legjobb képregényének tartják. A '80-as évek Amerikájában - de nem az igazi '80-as években, hanem egy alternatív valóságban, ahol kissé máshogy alakult az Egyesült Államok története - játszódó sztori valóban lenyűgöző, a törvényen kívül helyezett, szuperképességekkel (egyikük kivételével) nem rendelkező, esendő "szuperhősök" összetett figurák, és a könyv filmszerű kivitelezése is bámulatos. Mindebből következik, hogy a képregények adaptálását a 300-on gyakorló Zack Snydernek egyáltalán nem volt könnyű dolga, különösen, ami a rajongók megszelídítését illeti.

 

Párosuk a Watchmen-nel végül mégis szinte tökéletesnek bizonyult, mert Snyder nagy technikai tudással, de kellő alázattal adaptálta a képregényt, nem próbálta újraértelmezni vagy átdramatizálni, hanem szépen (egyesek szerint szolgalelkűen) kiválasztotta a képregény figuráira a lehető legjobban hasonlító színészeket, átemelte a könyv ikonikus vizuális elemeit és még a tempót is olyan komótosra hagyta, amilyen a lapokon. Nehéz ennél precízebb filmváltozatot elképzelni, de talán pont ezért, azoknak, akik most ismerkednek a Watchmen-nel, érdemes először a könyvet elolvasniuk, hogy először a saját fejükben születhessen meg a mozgóképes változat. Snyder munkája még inkább felértékelődik, ha összevetjük azzal, hogy mások milyen csapnivaló filmeket tudtak csak kihozni Alan Moore képregényeiből. Albert és Allen Hughes A pokolból-ja még elmegy, de James McTeigue V mint vendettá-ját még Natalie Portman és Stephen Fry sem tudta megmenteni a középszerűségtől, Stephen Norrington A szövetség-éről meg jobb, ha szót sem ejtünk.

5. Sikersztori (American Splendor, 2003)

Forrás: [origo]

A tavaly nyáron elhunyt Harvey Pekar nem folyamatosan, de több mint harminc éven keresztül futó képregénysorozata a bizonyíték arra, hogy egy érdekes képregényhez sokkal nagyobb szükség van őszinteségre és humorérzékre, mint izgalmas történetre. Az önéletrajzi képregényeket író Pekar papíron a világ legunalmasabb embere volt ugyanis: adminisztrátorként dolgozott egy clevelandi kórházban, és sosem történt vele semmi különös. Beleszeretett egy nőbe, és összeházasodtak, aztán rákos lett, de meggyógyult, aztán anyagi gondjai támadtak és így tovább. Ez mind-mind bekerült a képregényekbe, amelyek végtelenül bájosak, egyszerűen attól, hogy Pekar is az.

 

Shari Springer Berman és Robert Pulcini szépen átmentették a filmbe a képregény lelkét, és Paul Giamattiban megtalálták azt, aki tökéletesen át tudja adni Pekar kicsit ügyefogyott, de nagyon szerethető személyiségét. A filmben egyébként maga Pekar is felbukkan, aki aztán egy újabb képregényben dolgozta fel a film készülésének történetét. Képregényeit sosem Pekar rajzolta, aki állítása szerint egy egyenes vonalat sem tudott húzni a papíron, hanem különböző grafikusok, köztük Pekar jó barátja, a híres képregényrajzoló Robert Crumb, akiről (és pszichés problémákkal terhelt családjáról) a Tétova tinédzserek rendezője, Terry Zwigoff csinált egy meghökkentő és megható dokumentumfilmet Crumb címmel, ezt érdemes megnézni a Sikersztori mellé.

4. Erőszakos múlt (A History of Violence, 2005)

Forrás: [origo]

Az Erőszakos múlt az egyik legnevesebb brit képregényszerzőnek, a Dredd bíró figuráját is megalkotó John Wagnernek a képregényén alapul. A filmet rendező David Cronenberget viszont egyáltalán nem az alapanyag ragadta meg, sőt amikor először elolvasta Josh Olson forgatókönyvét, nem is tudta, hogy az egy képregényből indult ki. Olson a forgatókönyvben már eleve sok ponton eltért a képregénytől, de Cronenberg még több mindent megváltoztatott a sztoriban: míg a könyvben a főhős gengsztermúltja áll a középpontban, a film elsősorban arra fókuszál, hogy a múltját feledni próbáló főhősben (Viggo Mortensen), illetve közte és családja közt milyen feszültségekhez vezet, amikor felszínre kerül az elásott erőszak.

 

Cronenberg az emberi-érzelmi motívumokra helyezi a hangsúlyt, ezért a főhős gyerekkori barátjából fivért (William Hurt) csinál, és főszállá teszi, hogy a feleség (Maria Bello) hogyan birkózik meg azzal, amit megtud a férjéről. A két szexjelenetet - a felhőtlen szerepjátszóst és az azzal kontrasztban álló későbbi erőszakost, ami a film egyik kulcsjelenete - is Cronenberg íratta bele a forgatókönyvbe, hogy emberibbé tegye a figurákat.

3. Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim vs. the World, 2010)

Forrás: [origo]

Scott Pilgrim egy huszonéves, munkanélküli, tengő-lengő kanadai srác, aki gyermekkorában (és még most is) minden bizonnyal az egészségi határértéket magasan meghaladó óraszámot töltött videojátékokkal, jelenleg pedig főleg a haverjaival zenélget, bulizgat és néha átsuhan az agyában található sztrádán egy görkoris, lilahajú lány, akibe beleszeret. Akit irritál a viszonylagos jómódban élő fiatalok elkényeztetett kis élete, nem fogja csípni Scottot és társait, de érdemes tenni velük egy próbát, mert a könyv egy kicsit szürreális geekhumora és manga ihletésű, aranyos, kerekded rajzai könnyen leveszik a lábáról az embert.

 

A hatkötetes képregényt Edgar Wright nagyon jó arányokkal sűrítette kétórás sztorivá, és minden bájos furcsaságát tökéletesen átformálta a film nyelvére, olyannyira, hogy a képregény önreflexív bolondozásai még viccesebbek is a vásznon, mint a könyvben. Azt még nem említettük, hogy ez egy akcióképregény és akciófilm: Scottnak a lilahajú lány hét gonosz exét kell leverekednie a színről, hogy szerelme az övé lehessen. Mivel videojátékban verhetetlen, ez nem esik különösebben nehezére, ahogy Wrightnak sem okoz gondot, hogy videojáték-hangulatot csempésszen a filmjébe. Üdítően idétlen az egész.

2. Sin City (2005)

Forrás: [origo]

A Sin City-képregény már maga is majdnem olyan, mint egy film, egy gyönyörű, kontrasztos fekete-fehérben forgatott, bűnös, szexis film noir kiégett és erőszakos férfiakkal és fájdalmasan csábító nőkkel. Tele van filmes beállításokkal, szóval az adaptálásnál leginkább arra kellett ügyelni, hogy ne vesszen el az a sok kulcsmotívum, amely már eleve megvan benne. A képregény alkotója, Frank Miller eleinte nem akarta megengedni, hogy a Sin City-t megfilmesítsék, mert korábban már megütötte a bokáját Hollywooddal: ő írta a Robotzsaru 2 és 3 forgatókönyvét, de a film teljesen más lett, mint amit elképzelt, és az ötletei jelentős részét elvetették.

 

Robert Rodriguez viszont elszánt volt, és leforgatott egy tesztjelenetet (ez lett a film nyitójelenete), hogy bebizonyítsa Millernek, hogy a lehető leghűbb adaptációt akarja elkészíteni. Meghívta Millert, hogy nézze meg a jelenet felvételét, és az elégedett alkotó végül belefolyt a munkálatokba, és társrendezővé lépett elő. (Quentin Tarantino is társrendezőként van feltüntetve a film stáblistáján, de ő csak egy jelenetet rendezett.) Az adaptáció tökéletes lett, az egy-egy színes elemmel megbolondított fekete-fehér képek szinte hipnotikusan hatnak a moziban, és a lazán összefűzött epizódokból álló, bűnös történet is beszippantja az embert. Azért meg kell jegyezni, hogy amikor Millernek egyedül kellett helytállnia, már nem volt ilyen sikeres: Will Eisner Spirit-jének a keze közül kikerült adaptációja vizuálisan ugyanolyan lenyűgöző, mint a Sin City, de dramaturgiailag és színészi játék tekintetében komoly kívánnivalókat hagy maga után.

1. Tétova tinédzserek (Ghost World, 2001)

Forrás: [origo]

Daniel Clowes Ghost World című (a címet egy Chicagóban látott graffiti ihlette) képregénye két éles eszű kamaszlányról, Enidről és Rebeccáról szól, akik korukhoz illően utálják a világot, mindenkit kiröhögnek, de egymáshoz azért ragaszkodnak. Egy furcsa, névtelen amerikai városban élnek, ahol olyan meglepő figurák bukkannak fel, mint a napos időben esernyővel mászkáló sátánista pár és a rég megszüntetett buszra váró úr. A furcsaságok nagy része persze abból származik, ahogyan a lányok látják a környezetüket.

 

Terry Zwigoff filmadaptációja abszolút visszaadja a képregény szerethető bizarrságát, nyilván azért is, mert a forgatókönyvet is maga Clowes írta. A szerző aggódott, hogy a két lány közti intimitást nehéz lesz majd megteremteni a vásznon, és nagyon megkönnyebbült, amikor az Enidet és Rebeccát alakító Thora Birch és Scarlett Johansson (egyik első szerepében, bögyös tiniként) rögtön összebarátkozott a forgatáson. A legnagyobb különbség a könyv és a film közt, hogy a bogaras Seymour (Steve Buscemi), akivel Enid összebarátkozik, a könyvben nem szerepel. Zwigoff és Clowes később megcsinálta együtt az Ízlésficam című filmet is Clowes egy másik képregényéből, de annak közel sincs olyan különleges, a kamaszkort úgy megidéző hangulata, mint a Ghost World-adaptációnak.

+ 1 Kulo City (2010)

Forrás: [origo]

A Kulo City-képregényt és a belőle készült filmet némi jóindulattal nevezhetnénk akár a magyar Scott Pilgrim-nek is. Egy nyolc éve egyetemista, festő srácról szól (erősen önéletrajzi, a filmben is a képregény alkotója, Stark Attila játssza a főszerepet), aki naphosszat a haverjaival és az elhidegült barátnőjével ül egy lakásban, ahol füveznek, isznak és röhögnek nem vicces dolgokon. Teszik mindezt a redvás Budapest redvásabb pesti részén. Szóval a felelősség nélküli, laza életszakasz ugyanaz, mint a Scott Pilgrim-ben, csak ez magyarban sokkal lehangolóbb, nyomibb és öngyilkosságközelibb. Legalábbis annak, aki nézi. Lehetne a címe Cukorkékség: A következő generáció is akár.

 

Akármennyire is lehúzós a film hangulata, érezzük, hogy a miénk: ez itt a mi szutykos városunk és ezek a mi kiábrándult fiataljaink. És a rendezőnek, Kostil Danilának sikerült egész jópofán átültetnie a filmbe a képregényből azt, ami megvalósíthatatlannak tűnt: a többféle vizuális technikát ötvöző könyvből többféle vizuális technikát ötvöző filmet csinált. A Kulo City élőszereplős, de a szereplőkre időnként ráfirkálnak, rárajzolnak a filmesek, időnként kapunk egy-egy animációs betétet (természetesen főleg majmosat, ez az állat már a képregénynek is kulcsmotívuma volt), főhősünk pedig legtöbbször majomálarcban közlekedik, és majomszájából csöpög az animált majomnyál. Sok a jó ötlet, és buzog a kreativitás, de ha öniróniából egy kicsivel több jutott volna bele, kellemesebb lenne nézni.