Egy jó kis gyomros - kritika az Egy jobb világ című filmről

2011.02.12. 11:57

Vigyázat, csak erős idegzetűeknek! Különösen, ha a néző maga is szülő. Ezt a két órát lehetetlen úgy végigülni, hogy az ember ne folyton a saját gyerekére, és a nevelési elveire, vagy hibáira gondoljon közben. De akinek nincs gyereke, az sem ússza meg szárazon. Az Egy jobb világ nem horror, nem thriller, nem krimi, mégis két óra borzongás. Nem véletlenül került a legjobb külföldi film Oscar-jelöltjei közé.

A dán filmek, és azon belül is Susanne Bier munkái meztelenre vetkőztetnek - ezt egy ideje megtanultuk. Nekimennek az emberi kapcsolatoknak, szétszedik, elemeire bontják, és lecsupaszítják mindazt, ami egy közösségben, családban, vagy épp szerelemben történik, aztán othagynak minket a gondolatainkkal. Van is már egy kialakult rajongótáboruk.

Aki Magyarországon beül egy dán filmre, már nagyjából sejti, mire számítson, de most szólok: az Egy jobb világ minden várakozását felülmúlja majd. Ez a film olyan gyomorszájba rúgás lesz, hogy csak lehajtott fejjel, néma csöndbe burkolózva lehet távozni utána a moziból.

Pedig valójában egy tanmese, annak minden kiszámíthatóságával és sémáival. A történet két kisfiú végzetes barátságáról, ezen keresztül a szülői felelősségről, azon keresztül meg a mai világunk problémamegoldó eszközeiről, és az erőszakról beszél. Tényleg tanmese, mert inkább típusokat, mint karaktereket ábrázol, és a felvázolt helyzetek is olyan banálisak, mintha egy pszichológia tankönyvből vették volna. És mégis kegyetlenül működik.

Az egyik kisfiú, a kilenc éves Christian például nemrég vesztette el az anyukáját, aki hosszú betegség után halt meg. A tragédia miatt másik városba kell költöznie, új iskolába kerül, és kénytelen lesz az apjával boldogulni, pedig éppen őt gyűlöli a világon a legjobban, rá vetíti ki az összes fájdalmát és dühét. Christian körül első perctől fogva sűrű a levegő.

A másik kisfiú Elias, szintén kilenc éves. Ő meg attól szenved, hogy a kiálló fogai miatt az iskolában a nagyfiúk céltáblája lett, és naponta kell a zaklatásukat eltűrnie. De otthon sem könnyebb, mert a szülei épp válófélben vannak, és az apja - akit rajongva imád - időnként hosszú hetekre eltűnik Afrikába, ahol önkéntes orvosként dolgozik.

Forrás: [origo]
Ulrich Thonmsen és William Johnk Nielsen az Egy jobb világ című filmben

Christian az új suliba érkezve már első nap Elias megaláztatásaiba botlik. Felébred benne az igazságvágy, megvédi őt, és ezzel máris a lekötelezettjévé teszi. Mindkettejüknek nagy szüksége van egy barátra, akár azon az áron is, hogy az élet addig tanult alapszabályait megszegjék. Nem rossz gyerekek, de épp mindkettejüknek megrogyott az élete, töredezik a világképe, és megrendült a szüleikbe vetett bizalma is.

Közben persze a szülők is küszködnek. Christian apja (Ulrich Thomsen) maga sincs még túl a gyászon, és sehogy sem ért szót a gyerekével. Minden próbálkozása csak még nagyobb szakadékot ver közöttük. Elias anyja (Trine Dyrholm) összeszorított fogakkal próbálja átvészelni a válást, és vinni egyedül egy család terhét, az apja pedig (Mikael Persbrandt) olyan krízishelyzetekben kénytelen helyt állni Afrikában, amit csak erős hátországgal volna lehetséges - neki meg most épp az esett szét. Lassan számára is világos lesz, hogy amíg az embernek a saját élete nincs rendben, addig nem mások megváltásán kellene munkálkodnia.

Inkább meg kéne tanítani Eliast és az öccsét arra, hogyan oldják meg a konfliktusaikat, és hogy az erőszak nem vezet sehová. Persze nem könnyű, ha az embert közben folyamatosan alázzák. A történetnek ezen a pontján még nem is teljesen egyértelmű, hogy mire akar kilyukadni a rendező: hogy erőszak nélkül végül mégis csak balek marad az ember, vagy hogy az erőszakot el kell fojtania magában, mert attól lesz igazi férfi. Csak az nyilvánvaló, hogy aki gondolkodás nélkül alkalmaz erőszakot, az egy primitív barom. De vajon lehet-e ellene harcolni kulturált eszközökkel? Vagy egyszerűen térjünk ki előle? El lehet-e fojtani azt a vágyat is, hogy egy ilyen helyzetből győztesen akarjon kikerülni az ember?

Forrás: [origo]
Mikael Persbrandt és Trine Dyrholm az Egy jobb világ című filmben

Aztán a film egy lépcsőfokkal feljebb lép, és arról kezd töprengeni, hogy a szülőknek meddig van befolyásuk a gyerekeik döntéseire. Az elmúlt évek iskolai bűncselekményei óta ez a kérdés újra és újra felmerül - vannak országok, ahol már a jogalkotásba is fel akarják venni a szülői felelősség kérdését. A legtöbb szülő, akinek a gyereke erőszakos bűncselekményt követett el, semmit nem vett észre a gyereke lelkében lejátszódó folyamatokról. A filmben szereplő szülők sem, pedig nem lehet rájuk fogni, hogy nem törődnek a gyerekeikkel. Mégis: a gyerekek egy idő után önálló életet élnek, és pontosan tudják, mit kell titokban tartaniuk. Elias és Christian is elszántan készül valamire.

Elias ugyan meginog egyszer, mert benne még ott van a gyámoltalan gyermek, de amikor megnyílna, pont nem alkalmas az apjának. Van ilyen. Több alkalom viszont nincs, ez a hajó elúszott.

Én onnantól már csak a kínszenvedés vár ránk, amíg tehetetlenül nézzük, hogy egy tragédia felé zakatol a történet. Úgy tűnik, egy ponton túl már semmilyen jószándék, odafigyelés és szeretet nem akadályozhatja meg a bekövetkeztét. Maga a dráma aztán már nem is fáj annyira, mert az ember már előre leizzadt. Najó, ez nem igaz, szinte együtt ordítunk az anyával, akinek rohamkocsin hozzák be a gyerekét a kórházba. De még utána jön a meglepetés.

Nem hinném, hogy van még egy térség a világon - Skandinávián kívül -, ahol így kezelnének egy konfliktust. Ahol tényleg nem büntetésben gondolkodnak, hanem nevelésben. Ahol egy ilyen eset után nem a gyámhivatal jön, meg az intézet, hanem megbocsátás és a tanulságok levonása. Nem is igazán életszerű, sőt, innen nézve elég idillikus, noha nézőként jobban esik, mint egy lehangoló befejezés. De íme, ez volt a mese tanítása. Így menne a világ előre, nem pedig hátra.

Forrás: [origo]
Markus Rygaard és William Johnk Nielsen az Egy jobb világ című filmben

Egyáltalán nem meglepő, hogy egy nő készítette ezt a filmet, bár nyugodtan mondhatjuk, hogy Susanne Bier a legtökösebb rendezők egyike. Kathryn Bigelow-hoz lehetne talán hasonlítani, aki meg a filmtörténet egyik legjobb háborús filmjét készítette nő létére. Bebizonyították, hogy nem létezik női és férfi téma, egy nő is sokat tudhat az erőszakról, a férfiak természetéről, a küzdésről. Nem beszélnek mellé, szigorúan ragaszkodnak a lényeghez.

És közben azt is tudják, hogyan kell mindenki számára érthető és átélhető filmet készíteni. Susanne Bier és régi forgatókönyvíró társa, Anders Thomas Jensen már olyan profikká váltak, hogy egyszerre tudnak megfelelni a hollywoodi és az európai értékeknek, ez a filmjük is egész biztosan mindenütt egyformán hat. És a jól felépített forgatókönyv, meg a pontos rendezés mellett megint felfedeztek kiváló színészeket. A gyerekszereplők is tökéletesek, de aki ezt az egészet elviszi a hátán, az Mikael Persbrandt. Van olyan karizmatikus, mint Mads Mikkelsen és Ulrich Thomsen, úgyhogy lefogadom: egy valamikori James Bond-film főgonoszát is Susanne Biernek köszönhetjük majd.

KAPCSOLÓDÓ CIKK