A csúcson hagyja abba, ahogy kell. Tarr Béla szombat este a Berlinale zsűri nagydíjával fejezi be pályafutását, miután A torinói ló című filmjében összegezte minden tudását. A filmszakma elitjét felvonultató "A" kategóriás fesztiválon ekkora elismerést évtizedek óta nem kapott magyar film, pedig már a versenyben részt venni is olyan kiváltság, amire az utóbbi időben három-négy évet kell várnunk.

Miközben itthon még javában tart a vita arról, hogy ér-e valamit a magyar film elmúlt húsz éve, vagy akár csak az elmúlt tíz, amelyet az MMKA működése fémjelez, Berlinben ma részben választ kaptunk erre. Tarr Béla, aki egyértelműen kifejezte, mit gondol a kérdésről, ma olyan elismerést kapott a világ egyik legrangosabb filmfesztiválján, amely minden vitán felül áll. Tarr Béla a világ egyik legtöbbre tartott rendezője.

Amióta Susan Sontag kijelentette a munkáiról, hogy "hősies megerőszakolása a mai filmes normáinknak", vagy amióta azt írta a Sátántangó-ról, hogy "Lesújtó és lenyűgöző a hétórás időtartamának minden pillanata. Örömmel nézném meg hátralévő életem minden egyes évében", azóta Tarr Bélán a filmvilág szeme. Ez tényleg csak nagyon keveseknek adatik meg a Európának ezen részén. És Tarr Béla természetesen nem véletlenül érdemelte ki. Ő ugyanis teljesen másképp értelmezi a film fogalmát, mint a világ filmkészítőinek 99 százaléka.

Munkái nemcsak azonnal felismerhetők és mindenféle stílusirányzattól, divattól függetlenek, de olyan távlatokban gondolkodnak, ameddig általában csak a filozófusok mennek el. Tarr művei - és közülük is A torinói ló a legmerészebben - a legvégsőkig mennek el az élet mibenlétének és értelmének kutatásában. Ennek legjellemzőbb eszközei a végletekig nyújtott, hosszú snittek, a fekete-fehér költői képek, a monoton zenei aláfestés, a szereplők arcának meggyötörtsége és hallgatásuk, hétköznapi cselekvéseik. Sztori csak ritkán, és sosem hagyományos módon segíti a nézőt, a párbeszédek nem az életet utánozzák. Nem mindenkinek való ez a fajta filmkészítési felfogás, az biztos.

De Tarr Béla erre csak azt mondja: "Én mindig a született intelligenciára apellálok. A mozi demokratikus intézmény, bárki beférhet, és bárki, akinek erre van csápja, van érzékenysége, annak készül ez a film. És nem érzem azt, hogy egyre kevesebb ilyen ember lenne. Az egész fogyasztói társadalom azt szuggerálja, hogy itt egy értékrend van, az ember egydimenziós. Nem igaz. Pont ezt a hozzáállást érzem megalázónak. És ha én azt mondom, hogy az embereknek van méltóságuk, van tartásuk, akkor nekem össze kell szednem magam, és a tudásom legjavát kell adnom azon a mozivásznon."

A 2011-es Berlinale többi díjazottja

Az Arany Medvét a Nader and Simin: A Separation című iráni film nyerte.

A legjobb rendezőnek járó elismerést Ulrich Kohler kapta a Schlafkrankheit (Álomkór) című német filmért, amely az Afrikába küldött segélyek sorsát mutatja be.

A legjobb női és férfi alakítás díját egyaránt megosztották a Nader and Simin: A Separation színésznői  és színészei között.

A legjobb forgatókönyv díja Joshua Marstoné és Andamion Muratajé lett a The Forgiveness of Blood című filmért.

A legjobb első film díját Andrew Okpeaha MacLean rendező vehette át az On The Ice című Alaszkában játszódó thrillerjéért.

A legjobb rövidfilmért járó Arany Medvét a Paranmanjang című dél-koreai alkotás kapta, amelyet az Oldboy rendezője, Chan-wook Park a testvérével együtt forgatott egy iPhone-nal.

A nyertesek részletes listája itt.


Márpedig tény, hogy Tarr filmjeit még a filmrajongó fesztiválközönségnek is kihívás végignézni, hát még megfejteni. A torinói ló vetítése után csak az eredeti közönség háromnegyedét láthattuk fészkelődve magához térni a teremben, a többiek kimentek. És aki maradt, annak egy része is átaludta, vagy maga elé meredve bambulta végig az egészet. Rövid közvéleménykutatásunkból mégis az derült ki, hogy a nézők többsége tudta, mire vállalkozik, elfogadta ezt a fajta filmkészítést, és élményként élte meg. A többiek szerint meg büntető volt.

Forrás: [origo]
Derzsi János A torinói ló-ban

A profi kritikusok is hasonlóan reagáltak egyébként. A legtöbben Tarr korábbi filmjeiben kerestek kapaszkodót, összehasonlítgatták a Werckmeister harmóniák-kal és a Sátántangó-val. De többen is bevallották, hogy nem tudnak mit kezdeni vele. A Berliner Zeitung újságírója, Anke Westphal szerint például " A torinói ló egy monolit, hozzá közel kerülni nem lehet." A Berliner Morgenpost kritikusa azt írta, hogy "A torinói ló a Berlinalén elképzelhető legnehezebb vizsga." A Screen című szaklap tudósítója, Jonathan Romney pedig azzal érzékeltette a feladat nehézségét, hogy "Tarr minimalista drámájában meghaladta önmagát és Samuel Beckettet is". Egyedül Peter Debruge mondta ki kerek perec a Variety oldalán, hogy nincs megfejtése a filmhez.

Tarr maga ennyivel segít az értelmezéshez a vele készült interjúnkban: "Ugyanarról szól, mint az összes többi filmünk, egyfajta kiszolgáltatottságról, egyfajta egymásra utaltságról. A látóköröm a Családi tűzfészek-től mostanáig egyre tágult, és valószínűleg ebben a filmben a legtágabb, mert itt a természet, az elemek játszanak fontos szerepet, és valamifajta totalitásra törekvés jelent meg." Ennél  mélyebb megfejtésbe szándékosan nem bocsátkozik, azt meghagyja az esztétáknak.

Forrás: [origo]
Bók Erika A torinói ló-ban

És Gyenge Zsolt kollégánk készséggel rendelkezésre is áll. Szerinte A torinói ló egy anti-teremtéstörténet, ahol a hatodik nap végén nem világosság lőn, hanem sötétség. És mindezzel Tarr "a képkorszak közepén, a mindent elözönlő fotók és ábrázolások világában a kép végéről beszél." Szerinte eddig csak a szavak zavarták össze a fejünket (ezért kaptak olyan kis szerepet Tarr filmjeiben), most meg már a kép is. Ez az oka annak, hogy Tarr Béla számára bezárult a kör, és nem tud több filmet készíteni.

Az mindenesetre tény, hogy ha Tarr Béla bejelenti, hogy ez az utolsó filmje, annak kell hogy legyen következménye egy fesztiválon. Nem volt kérdés, hogy erre valamilyen elismerés jár - nem is feltétlenül az utolsó munkájáért, hanem az egész életműért. Még szerencse, hogy neki magának nincsenek illúziói a díjakkal kapcsolatban. Még a premier után tartott sajtótájékoztatón mondta, hogy "Nagyon furcsa dolog műalkotásokat egymással versenyeztetni. Nem az a lényeg, hogy versenyzünk, az a lényeg, hogy a film igaz legyen. Az számít, hogy a film megérintse az embereket. A többi mind olyan dolog, ami nem érdekes. Elmúlik. Jön a következő fesztivál, arra rájönnek az újabb csillogások, nem érdemes ebbe a ringlispílbe beszállni, mert elveszítjük a józan eszünket. És azt ennyi idős korban már nem szeretnénk, mert nevetségesek lennénk."

Forrás: [origo]
Egy vödörnyi krumpli A torinói ló-ban

Úgyhogy talán a korábban kapott FIPRESCI-díjnál, és berlini zsűri nagydíjánál is többet ért számára, hogy még a díjkiosztó előtt sikerült a filmhez 23 országban forgalmazót találni.

Kétségtelen tehát, hogy A torinói ló számára minden adott volt a sikerhez. A Berlinale idei mezőnye kimondottan gyenge volt; Tarr nagy reklámot csinált neki azzal, hogy bejelentette, ez az utolsó munkája; és valóban az életművének egyfajta végső letisztulását, esszenciáját hordozza. Lehet, hogy ha a két és fél órában csak egy fekete vásznat mutattak volna, akkor is meghajolt volna előtte a világ, de ez is csak annak jár, aki már mindent elért előtte.