Akinek van két órája arra, hogy kidobja az ablakon, annak itt A rítus. Akit nem zavarnak a filmes közhelyek, az elcsépelt trükkök, az üres szólamok, az nézze csak meg. Akinek elég, ha budapesti épületeket lát rómainak álcázva, az fizessen, megkapja. Aki szeret magyar neveket böngészni a stáblistán, az ülje is végig, ha kibírja. De aki reszketni akar a félelemtől, sikítani a borzongás közepette, elszörnyedni a világ csúfságától, majd megtisztulni a hit által, az felejtse el, A rítust nem neki készítették.

Esküszöm, az első percben éreztem, hogy ez rossz film lesz. Ha az ember egy ördögűzős filmre ül be, fel van rá készülve, hogy ijesztgetni fogják, ezért a film elejét annak kellene szentelni, hogy az előre "bekészített" félelmünket eloszlassák, és ellazítsanak minket. Aztán egyszer csak, teljesen váratlanul lecsapjanak ránk valami rettenetes eseménnyel, ahonnan már nincs megállás, vonszoljanak magukkal a borzalmakon át egészen az utolsó utáni pillanatig, amikor már sírva könyörgünk a feloldozásért, és akkor nagy kegyesen adják meg, és mi végre fellélegzünk. Így képzelem.

A rítus-ban viszont az első perctől kezdve síri hangulat uralkodik. Sötét, tökéletesre komponált képek, lassú felvezetés. A főhős - egy fiatal fiú - egy hullát készít elő a ravatalozásra, mivel az apjának temetkezési vállalkozása van. Unott arcán nincsen semmilyen érzelem, még akkor sem, amikor elindul az éjszakába, hogy kiengedje a gőzt, és közölje a barátjával, hogy papi szemináriumba készül. Nem derül ki, van-e valódi hite, mit akar az egésztől, mindössze annyit jeleznek röviden, hogy ez ma egy fiatal srác részéről meglepő döntés.

De ő tényleg elmegy a szemináriumba, aztán ugrunk egyet, és máris ott tartunk, hogy mire fel kéne esküdnie, elbizonytalanodik. De ez sem ér meg annyit, hogy kifejtsék, miért is, hogy mi a baja, elég az hozzá, hogy már nem akar pap lenni. Viszont ha ezt a lelkizést megspórolta nekünk a film, akkor mégis miért kéne a fiúval tartanunk a történet végéig? Ha arról, hogy ki ő, miben hisz, továbbra sincs semmilyen fogalmunk, mitől érdekeljen minket a sorsa? És ha ez hiányzik, akkor minek is nézzük tovább? Mert még van egy csomó popcorn a zacskóban? Vagy mert Anthony Hopkins még fel sem bukkant, és neki azért jár egy esély? Jó, akkor ezért.

Itt egyébként már az is nyilvánvaló, hogy az egész film lopásokból van összeollózva. Ha a katartikusnak szánt jelenet attól lesz szenvedélyes, hogy a rendező egy viharos, esős éjszakába helyezi, ahol alig látni és hallani valamit, viszont mindenkinek csatakokban lóg a haja, az elég sokat elmond a tehetségéről. Hallmark-színvonal, ennyit tudok mondani. Ha a jelenetből kivennénk az esőt, meg a sötétet, és megmaradna a szöveg, és csupasz színészi játék, kínos pillanatokat kellene átélnünk. Mint ahogy ez később, amikor már a filmes eszközöket valahogy leveti magáról a vászon, be is következik.

Forrás: InterCom

Csodálom egyébként, hogy egyáltalán ennyit sikerült felidéznem a filmből, mert amikor kijöttem, azt hittem, máris nyomtalanul kitörlődött. Mivel egyetlen őszinte pillanata nincs, és csak a felszínen lebegünk két órán keresztül, úgy éreztem, azonnal elszállt belőlem, mintha sosem láttam volna. De sajnos mégsem.

Szóval itt ez a ZS-kategóriás tévéfilm, amibe véletlenül betévedt Anthony Hopkins. Előfordul, hogy ilyenkor a színészi nagyság felhozza a filmet egy, mondjuk C-kategóriás szintre, és ha valaki, Anthony Hopkins képes lenne rá, de valószínűleg ebbe most nem adott bele apait-anyait. Nem csodálnám, ha igazából nem is hitt volna benne, vagy forgatás közben jött volna rá, hogy ezen legjobb gyorsan túllenni, aztán úgy tenni, mintha meg sem történt volna. De mi sajnos épp miatta nem tehetünk úgy, mintha A rítus nem létezne, mivel nélküle sosem került volna mozikba, csak egyenesen DVD-re.

Forrás: InterCom

Semmi nem lesz jobb attól, hogy Anthony Hopkins a nagy ördögűző-mester szerepében megjelenik a vásznon, és attól sem, hogy az átlagamerikai kisváros helyett Róma utcáiban és Budapest épületeiben gyönyörködhetünk. Mert itt van máris a fő probléma, az ördögűzés kérdése.

A film alapvetése, hogy a főszereplő fiú nem hisz az ördög létezésében, ezért az ördögűzést is nevetséges cirkusznak tartja. Ezzel nagyjából a néző hozzállását képviseli. A történet célja pedig nem más, mint hogy meggyőzze őt (és rajta keresztül minket) arról, hogy az ördög igenis itt ólálkodik közöttünk, és kutya kötelességünk szembenézni vele, aztán elhajtani a pokolba. De ha erre akarnak rávezetni minket, akkor nem az volna a minimum, hogy életszerűvé teszik ezeket a helyzeteket? Ha az ördög által megszállt emberek olyanok volnának, mint a szomszéd kiscsaj, a srác a térről, vagy én magam? Arról már nem is beszélve, hogy a megszállt emberek őrjöngése valami olyan belső szennyet hányna ki magából, ami valóban megvan az emberben.

Forrás: InterCom

Itt viszont csak karikás szeműre maszkírozott, sápadt arcú statiszták szerepelnek, akiknek számítógépes trükkel ragyát ragasztanak az arcára, és sebeket a testére, miközben ők dobálják magukat ide-oda. El tudom képzelni a rendező arcát a vágószobában, amikor szembesült vele, hogy ez mennyire kevés, hogy ettől nemhogy elborzadni nem fog a néző, de a legnagyobb lelki nyugalommal tömi majd a következő csipszet a szájába. Úgyhogy azt mondta a vágónak: "Torzítsunk már kicsit a hangon, aha, egy kicsit hangosabban, meg a képet is néha homályosítsuk el, na, ez már valami." De most szólok (ha eddig nem tette volna senki), hogy ami nincs meg belül, arra jöhet akármennyi smink, nem takarja el a lényeg ordító hiányát.

Vagyis azt, hogy a rendező maga nem gondolt semmit arról, hogy létezik-e a sátán, és ha igen, milyen formában, és mit jelent, ha valakit megszáll az ördög. Helyette megnézett pár ördögűzős filmet és klasszikus horrort - de gondolom, jó régieket, mert amit ezekből összelopkodott, az minimum tíz éve elavult. Mindenki tudja, milyen, amikor egy tarkó mögül nézünk egy ajtót lassan kinyílni, vagy amikor egy piros szemű lóval akarnak minket ijesztgetni. Hát, ennyire futotta.

Forrás: InterCom

Még szomorúbb, hogy magáról a hitről, és a vallásról sem gondolt semmit (azon a nagyszerű tanulságon kívül, hogy mindig a jóra kell törekedni), pedig ebbe a témába nem is lenne szabad máshogy belekezdeni, csakis egy kiforrott, kiérlelt világképpel. De Mikael Hafströmnek - úgy tűnik - nemcsak világnézete nincs, hanem szíve sem, aminél fájóbb hiány nem létezhet egy alkotásban. Én még ilyen üres, lélektelen filmet nem láttam.

Nem is tudom, érdemes-e még ezek után feltennem a kérdést, hogy hol itt a rítus? Miféle rítus? Én csak elhadart frázisokat és elcsépelt effeteket láttam, majd amikor már majdnem aludtam, kilépett a házból a kisimult arcú Anthony Hopkins, hófehér ingben. Még jó, hogy van a filmnek egy jelmeztervezője, legalább valaki jelzi a stábból, hogy eljött a megtisztulás. Szegény Anthony Hopkins, bocsássuk meg neki.