Három évre eltűnt az országból, és egy európai koprodukcióval jött haza, amiben Eva Green a főszereplő. A Womb hősnője nem tudja elfogadni szerelme halálát, ezért klónozza őt, és saját maga hordja ki a magzatot. Fliegauf Benedekkel azonban nemcsak új szerelmesfilmjéről, hanem újabb filmterveiről, a kötött pulcsikról, egy mélypontról és a cigánygyilkosságokról is beszélgettünk.

- Nem Eva Greennek volt egy ugyanilyen kulcs a nyakában a filmedben?

- De igen.

- És a filmből került hozzád, vagy tőled került a filmbe?

- Ez úgy volt, hogy Eva szeretett volna egy medált viselni a filmben. Sokat gondolkodott, hogy mi legyen az, és mindig jött valami újat mutatni. Nekem nem tetszett egyik sem, meg igazából az ötlet sem, hogy legyen a nyakában valami. De amikor előállt a kulccsal, az nagyon megtetszett nekem is. Aztán forgatás közben már nem is vettem észre rajta, mert nem erre figyeltem, de amikor vágtam a filmet, folyton bámultam, és újra megtetszett nekem. Később egy berlini bolhapiacon megpillantottam egy embert, aki egy nagy kalapban rengeteg pici kulcsot árult. Bűvöletbe estem, órákig válogattam közöttük, és végül kiválasztottam hármat. A másik kettő most a feleségem és a kisfiam, Jancsi nyakában lóg.

- Ha már rögtön Eva Greenről beszéltél, én régóta éreztem vele kapcsolatban, hogy teljesen félreértik őt, és nem találja a neki való filmeket, szerepeket, vagy rendezőket. A Womb-ban végre meg tudta mutatni, hogy milyen színész.

- Az olyan kaliberű sztárok, mint ő, általában nagyon szeretnének valami épeszű szerepet játszani alternatív filmekben, csak az ügynökük ellenérdekelt ebben, mivel ő százalékot kap a színész gázsijából, és minél kisebb egy film költségvetése, annál kisebb a gázsi. Eva például egy nagy költségvetésű amerikai horrorfilmet mondott le a Womb miatt. Többször is nyilatkozta, hogy a James Bond-film óta várt egy ilyen lehetőségre, meg egy olyan forgatókönyvre, amelyben talál magának egy érdekes szerepet. És úgy alakult, hogy a Womb lett az.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Fliegauf Benedek | Fotó: Tuba Zoltán

- És hogy jutottál el hozzá? Azt olvastam valahol, hogy a producered javasolta őt neked.

- Igen, Cedomir Kolar Oscar-díjas producer, aki miután elolvasta a forgatókönyvemet, azt mondta: Eva Green. Én meg nem mondtam rögtön, hogy hú, ez tök jó, mert akkor még szőkének képzeltem el Rebeccát. Később aztán kimondottan azt szerettük volna, ha ezzel a filmmel felfedezünk valakit, ezért óriási castingot tartottunk a szerepre. Egyébként ez a jó abban, ha valaki európai koprodukcióban dolgozik, hogy mindenkit meg lehet nézni. Fantasztikus emberekkel találkoztam így Londonban, akiknek egy része be is került a Womb-ba, másokkal meg majd egyszer később szeretnék együtt dolgozni. De Rebeccát valamiért nem találtuk meg, ezért újból felmerült Eva Green neve. Elküldtük neki a forgatókönyvet, és meglepő módon nagyon tetszett neki. Azt mondta, hogy ennek a rendezőnek meg akarom nézni a korábbi munkáit. Én nagyon kértem a producereket, hogy a Tejut-at ne küldjék el neki, mert attól féltem, hogy akkor azonnal nemet mond, annyira absztrakt lesz neki. És azért is, mert abból a filmből egyáltalán nem következik, hogy valaki utána egy szerelmesfilmet készítsen. Ők mégis elküldték neki, és kiderült, hogy éppen a Tejút adta az utolsó lökést a találkozásunkhoz, mert ő nagyon szereti, és gyűjti is a képzőművészeti alkotásokat, és a Tejút is inkább képzőművészeti alkotás, mint film. Ezután tehát azt mondta, hogy most már találkozni szeretne velem, és én kimentem hozzá Londonba. Nagyon izgultam, de szerencsére, amint a szerepről kezdtünk beszélni, azonnal belezuhantunk egymásba. Gyönyörű volt látni, ahogy Eva leveszi a szociális maszkot, és megmutatja magát. Miközben szisztemetikusan faggatott a szerepről, és az egész Womb-vízióról, az egyik pillanatban olyan volt, mint egy médium, akinek lázálma van, a következőben meg mint egy végtelenül kíváncsi, izgatott kislány. A találkozó után már úgy álltunk fel az asztaltól, hogy akkor csináljuk.  

- Neked nemcsak az lehetett nagy lépés, hogy külföldi partnerekkel dolgozol együtt, hanem már az is, hogy színészekkel dolgozol. A korábbi filmjeidben amatőrök szerepeltek.

- Azért, mert azokban a filmekben szerintem amatőrökre volt szükség, ehhez a filmhez pedig színészek kellettek. Meg tudom találni hozzá az ideológiát is, de a lényeg, hogy a tartalom megtalálja a legszebb formát - bármi áron. Nekem ez az ár sokáig az volt, hogy nem dolgoztam színészekkel. A Tejút tartalmát szerintem tíz képben kellett elmesélni amatőr szereplőkkel. Az tény, hogy korábban nem dolgoztam színészekkel, úgyhogy ebben nem is volt rutinom. Azt hittem, nagyon nehéz lesz, de rá kellett jönnöm, hogy könnyű így dolgozni. Úgyhogy most éppen azt érzem, hogy nagyon szeretnék magyar színészekkel dolgozni, de sajnos a következő filmem megint nem olyan történet, amiben színészekre lenne szükség.

- Nemcsak színészek, hanem a stáb kilencven százaléka is új volt neked, hiszen az operatőrön kívül mindenki külföldi volt. Hogyan tudtál mégis ilyen egységes világot létrehozni a Womb-ban? Hogyan tudtad elmondani a jelmeztervezőtől a kellékesig mindenkinek, hogy pontosan mit akarsz?

- Az egész onnan indul, hogy én ha lomtalanítás vagy bolhapiac közelébe kerülök, akkor egészen megvadulok. És Berlinben több nagy bolhapiac is van. Ezekre én sokat jártam, miközben próbáltam elmagyarázni Mariano Tufanónak, a jelmeztervezőnek, hogy mit képzelek el. És tényleg nehezen értette. Mondtam neki, hogy ilyen skandináv, északnémet, vagy izlandi kötött pulcsikra gondoljon. Mert például, ha Izlandon veszel egy kötött pulóvert, az lehet akár százéves is, mert ugyanazokat a mintákat kötik ma is. És ennek a filmnek fontos része volt, hogy ugyan ma játszódik, de úgy, mint ezek a pulóverek, hogy benne van a múlt és a jövő is. Végül Mariano talált egy pulóvert többszáz dollárért, amit ráadásul valami gyűjtőtől kellett volna megrendelni. Erre mondtam neki, hogy ez őrültség, a bolhapiacon hat ilyet vehetsz tíz euróért. Akkor azt mondta, hogy jó, menjünk ki együtt. És onnantól vasárnaponként kijártunk a berlini bolhapiacokra, én rámutogattam a ruhákra, ő pedig megvette a produkciónak. És a ruhákon keresztül már a látványtervező is megértette, hogy mit szeretnék, ennek meg az az oka, hogy a ruhát a legegyszerűbb megtalálni. Az épített díszlet már egy bonyolultabb dolog.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Fliegauf Benedek | Fotó: Tuba Zoltán

- És a képi világ hogy lett ilyen egységes? Szatmári Péterrel hogy dolgoztok együtt?

- Minden a helyszínen múlik. Én látványtervezőként ezt nagyon megtanultam korábbi filmjeimben. A helyszínek élnek és lélegeznek, és valahogy suttognak valamit, amit mindig próbálok meghallani. Egy német barátommal bejártuk Észak-Németországot, és váratlanul hamar megtaláltuk a helyszíneket. Viszont annyira járatlan voltam a nyugat-európai filmes rendszerben, hogy ért néhány kínos meglepetés. Például az egyik látványtervező egyszerűen nem vállalta el a munkát, mert mint kiderült, ő csak nulláról hajlandó kezdeni, és hát ahogy mondtam: a helyszínek határozzák meg a film vizualitását. Szóval Péterrel kimentünk ezekre a helyszínekre, majd nagyon sok fényképet nézegettünk, és neki is mindenről eszébe jutott valami. Péterrről azt gondolom egyébként, hogy szép képet sokan tudnak csinálni, de amit ő tud, az fantasztikus: hogy egy egész filmen átívelő, nagy vizuális világot képes teremteni. Neki nagyrészben köszönhető, hogy ez a film úgy néz ki, mintha egy összeszokott stáb csinálta volna, miközben egymáson kívül senkivel nem dolgoztunk előtte.

- Ahogy a ruhák időtlenek, úgy a szereplők arca is, noha évtizedek telnek el a történetben. Ezt több külföldi kritika is szóvá tette.

- Igen, ez nagyon zavarta őket, és minden közönségtalálkozón szóba került. Ennek a döntésnek elég összetett oka van. Egyrészt én még életemben nem láttam jó gumimaszkot. Nekem ezek olyanok, mintha ragasztóval és liszttel összekennék a színészeket. Másrészt meg szerintem vannak olyan emberek, akiken sokáig nem fog az idő, és aztán hirtelen öregszenek meg. Rebecca karaktere ilyen, hiszen ő ezek alatt az évek alatt csak várakozik, vagy ha úgy tetszik, mélyen alszik, mint Csipkerózsika. Én több olyan nőt is ismerek, aki valamilyen pszichológiai okból sokáig kislány maradt - Rebecca is ilyen. Szóval nagyon örülök hogy megúsztam a csirizezést.

- A külföldi kritikusok egy részét láthatóan zavarta az is, hogy a klónozás körülményeit nem magyaráztad agyon. Nem értik, hogy miért nem foglalkozol vele behatóbban.

- Számomra a klónozás ebben a filmben olyan, mint egy varázspálca. Ennek kapcsán lehet beszélni a szerelemről, és arról, hogy két ember között milyen mély vonzalom alakulhat ki annak ellenére, hogy teljesen más szociális szerepben találkoznak a halál, illetve a kvázi újjászületés után. És arról is lehet meditálni, hogy vajon a kirekesztés mintázata változik-e pusztán azért, mert az előítéletek tárgya ez esetben például nem cigány-magyar, hanem klón-nem klón. Én egyébként nagyon sok olyan véleménnyel is találkoztam, hogy de jó, hogy végre a klónozásnak nem a klinikai vagy technikai hátterét firtatom, hanem a személyes szférában figyelem meg.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Fliegauf Benedek | Fotó: Tuba Zoltán

- Többször elmondtad már, hogy ez egy szerelmes film, de szerintem inkább az anyaságról szól. Ha az ember a szerelmével gyereket vállal, azzal tulajdonképpen ugyanúgy továbbörökíti magát és a szerelmét, mintha klónozna, és ugyanilyen szerelemmel imádja a gyerekét, és nem tud mit kezdeni azzal, hogy felnőtt, és nem tudja elengedni.

- Az anyaság nem a szerelemről szól? Amikor azt mondom, hogy szerelmesfilm, akkor nem a Kék lagúná-ra gondolok (bár tök jó film), hanem erre a vetületére. A nőkben nagyon jó - és néhány férfiban is, akinek van női oldala -, hogy a teljes komplexitás megvan bennük. Egy igazi anya szerelmes a fiába, és egy igazi apuka szerelmes a lányába, és közben mégsem. Ha valami szép a Womb-ban, akkor az, hogy Rebecca nem tudja, mit lát a klónozott Tommyban - hogy az most a gyereke, a szerelme, vagy kije neki. És azt sem tudja, hogy miért klónozza. Szerintem az igazi, nagy horderejű döntéseinkről fogalmunk sincs. A felületi döntéseinkre talán van magyarázatunk. A meghatározó döntéseinkre viszont, például, hogy miért ezzel az emberrel élünk, vagy miért épp az a munkánk, ami - fogalmunk sincsen. Minél mélyebben és minél hosszabban beszélgetünk róla, annál kevésbé. És van az érzelmi intelligenciának egy szintje - ezt is főleg a nőknél látom - amikor az ember felismeri, hogy ezt nem is kell tudni.

- Azért is hoztam fel a külföldi kritikákat, hogy megkérdezzem: szerinted mennyire jött át a film Európában?

- Nem tudom, mert forgalmazásba csak most kerül.

- De fesztiválokon nem is nagyon szerepelt, pedig a korábbi filmjeid sok helyen versenyeztek.

- Viccelsz? Locarno, Toronto, Mumbai, Sanghaj, London, Reykjavík, Szaloniki - most csak ezek jutnak eszembe.

- De nem szántad a Womb-ot mondjuk Cannes-ba?

- A Womb szerepelt Cannes L'atelier-programjában, aztán ott nyertem díjat a forgatókönyvre - amúgy nem a fesztivál keretében, hanem csak földrajzilag. Ezek a dolgok elvárásokat gerjesztenek. Szerintem sok mindennel érdemes foglalkozni, de például az elvárásokkal nem. A Tejút környékén állt be nálam egy nagy változás, azóta nem érdekel már, hogy mi történik a filmmel. Az én munkám addig terjed, amíg lezárom a képet és a hangot. Szeretek molyolni a plakáttal, de aztán ennyi. Hogy aztán a filmet hogy emelik magasba, vagy hogyan köpködnek rá, azt egyre nagyobb távolságtartással figyelem. Vannak olyan rendezők - és a Dealer-ig én is közéjük tartoztam - akiket érdekel, hogy milyen lesz majd a film marketingje, hány kópiával kerül moziba, hányan nézik meg stb. Nekem most már úgy kell magam emlékeztetnem rá, hogy ez is a része, és ez is fontos. A premier még egy kicsit megzavar, mert ott van az a rengeteg ember, de egyébként nem foglalkozom már ezzel a kérdéssel. Furcsa érzés. De az eddigi reakciókból azt szűrtem le, hogy nagyon megosztó a film, ami nagyon meglepett, mert én sokkal kiegyensúlyozottabb megítélésre számítottam. Ez számomra ismerős terep, a korábbi filmjeim is ezt váltották ki. Úgy látszik, nem bújtam ki a bőrömből.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Fliegauf Benedek | Fotó: Tuba Zoltán

- Azt, hogy valami megosztó, nem azok szeretik hangoztatni, akik nem tudnak mit kezdeni a negatív kritikákkal?

- Lehet, de az is biztos, hogy az egyik kritika azt ünnepli, amit a másik fatális hibának tart, és fordítva. Egy koktélpartin Ken Russell azt mondta nekem, hogy ha egyszer ellátogatok hozzá, megmutatja, melyik kritikus tetemét hová földelte el a kertjében. Mostanában sokat jut eszembe ez a nagyszerű lehetőség... Amúgy számomra kibogozhatatlan, hogy mi az igazi, maradandó érték. Csontváry festményeit szekérponyvának használták, Schopenhauer főművének példányait csomagolópapírnak. A szemét értékké válik, az érték szemétté. Itt minden folyamatos mozgásban van.

- Igaz, hogy Te Cillian Murphyt akartad először a Womb-ba?

- Igen, ő volt az első jelöltem Tommy szerepére. De még nagyon régen, mielőtt láttam volna az Éjszakai járat című filmben. Akkor rájöttem, hogy ő sajnos nem egy nagy színész.

- És Matt Smitht hogy találtad meg?

- Vele nagy szerencsénk volt, mert épp azelőtt szerződtünk le vele, hogy megkapta volna Dr. Who szerepét. Amikor először találkoztam vele, egy senki volt, nem sokkal rá pedig már öt paparazzo kísérte. Szerintem ő egy színészzseni. Bármit kértem tőle, megcsinálta, és mindig hitelesen.

- Számomra az a lány talán még hitelesebb, aki az egyetemista barátnőjét játszotta. Neki színész létére emberi arca van.

- Örülök, hogy őt kiemelted, mert szerintem Hannah Murray elképszető tehetség. Neki tényleg minden pillanata briliáns. Ő egyike azoknak, akiket én kértem a castingügynökségtől, annyira imádtam a Skins-ben. Vele biztos, hogy folytatom az együttműködést.

- Miért, most épp hány filmterved van?

- Az van, hogy én most kifejezetten a Szállnak a varjak című filmem miatt jöttem haza a családommal, mert már három éve Berlinben éltünk. És amikor kiderült, hogy az MMKA által megítélt pénzt mégsem kapjuk meg, és így nem kezdhetjük el a forgatást, akkor nagyon kikészültem. Itt ugye arról van szó, hogy már garantált ígérvényeink voltak, amiket aztán elvettek, és emiatt elveszítettük a film akkori német partnereit is. Azt gondoltam, hogy ennyi, nekem nem ér ez az egész ennyit, abbahagyom a filmezést. Annyi minden más érdekel úgyis, amit eddig nem tudtam megcsinálni, akkor inkább elkezdek azzal foglalkozni.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Fliegauf Benedek | Fotó: Tuba Zoltán

- Mivel?

- Például a zenéléssel, vagy hogy nyitok egy ilyen helyet, mint ez itt. De épp amikor a legjobban ki voltam borulva, megkeresett egy angol producer, és megkérdezte, hogy min dolgozom most. Filmtervem persze mindig van, akkor is volt kb. tíz-tizenkettő, és ezekből kiválasztottam a két legdurvábbat, ami annyira elszállt ötlet volt, hogy azt gondoltam, úgysem lehet rá pénzt szerezni. Ezt ő nem így gondolta, úgyhogy most nagyon úgy tűnik, ezek megvalósulnak.

- Ezek milyen fázisban vannak?

- Írtam belőlük egy-egy tízoldalas treatmentet, beadásra várnak, de ehhez én kellenék, viszont én sajnos-szerencsére most nem érek rá. 

- Még mindig nem értem, hogy miután dugába dőlt a Szállnak a varjak, miért maradtál itthon, ha már külföldről is vannak felkéréseid, és ki is próbáltad, milyen ott élni? Itthon egy éve nem készül film, és nem látni, meddig fog ez tartani.

- Azért, mert teljesen beleszerettem a Szállnak a varjak-ba, ebbe a cigányfilmbe. Életemben ilyen jól nem éreztem magam a helyszínkeresés során, vagy a válogatásokon. Ott akartam aludni a cigányoknál. És ez számomra azért is volt fantasztikus, mert korábban mindig úgy éreztem, hogy nem tudok történetet mesélni Magyarországon, mert annyira nem érdekel, ami itt megy. Ez nem dac, vagy ellenkezés, hanem egyszerűen tényleg nem jut semmi az eszembe. De amikor fél éven keresztül heti hat napban elhagytuk Budapestet, és megérkeztünk a válságövezetbe Miskolc környékére, vagy Ózd mellé, akkor egyszeriben felfedeztem, hogy itt milliónyi történetet találok. Mintha leesett volna valami hályog a szememről, most már látom, milyen történeteket mesélnék Magyarországon: erősen szociográfikus tartalmú filmeket nincstelenekről, mélyszegénységben élőkről. Ennek az első darabja lenne a Szállnak a varjak. Szóval érzelmileg és intellektuálisan nagyon belebonyolódtam ebbe. A Rengeteg-nél éreztem utoljára ezt.

- Ennek a filmnek mennyiben lesz köze azokhoz a cigánygyilkosságokhoz, amelyeknek a tárgyalása most zajlik a bíróságon?

- Nem dokudráma lesz, tehát nem követi az eseményeket, és nem követi a nyomozati anyagot. Az érdekel, hogy az áldozatok és a fenyegetettek mit tudtak.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Fliegauf Benedek | Fotó: Tuba Zoltán

- Tehát már a sokadik áldozat hozzátartozóiról, vagy környezetéről akarsz filmet készíteni, hiszen sokáig nem volt kimondva, hogy ezek a gyilkosságok összefüggnek egymással, és hogy ezeknek a rasszizmus lehet az indítéka. Persze egy idő után egyértelmű volt, hiába nem mondták ki.

- Igen, a rendőrség még mindig nem mondta ki - ami egy nagy hiba volt, és ez azóta vizsgálat tárgya is lett -, amikor a romák már rég rettegtek. Itt mindenki retteg mindenkitől. Magyarok a cigányoktól, cigányok a magyaroktól. Én ennek az okát képtelen lennék kibogozni, viszont ezt az állapotot - azt hiszem - le tudom festeni. A film a romák szemszögéből készül, és csak annyit tudunk, amennyit ők tudhattak.

- A Womb fő producere nem Muhi András volt, akivel kezdetektől dolgoztál, hanem Roman Paul, a Libanoni keringő, és a Mennyország most producere. Ez hogy történt?

- A Dealer után több külföldi producer is megkeresett, köztük ő is. Ez nagyon nagy szám volt, mert ő a Celluloid Dreams beszerzési tanácsadója volt, és közben építette ki a saját filmgyártó cégét. Ennek ellenére én sokáig nem vettem komolyan a hívásait, ő viszont nagyon makacs volt. Aztán amikor a Nipkow-ösztöndíjjal Berlinben voltam, és írtam a Womb-regényt, akkor találkoztunk, és elmeséltem neki, hogy min dolgozom. Ő meg rögtön lecsapott rá, hogy meg akarja csinálni. 

- Muhi hogy viselte, hogy kikerült a kezéből a projekt?

- Jól, mert benne nincs meg ez az egójáték. Neki az volt fontos, hogy a szellemi részében velem benne maradjon, ez meg is történt, és jól is működött.

- A Szállnak a varjak-at viszont újra vele forgatod?

- Vele és Mécs Mónival.

- Szóval akkor most elkezdődhet a forgatás?

- Igen, mert ráadásul az új német partnerünk első körben megnyerte a támogatást az MDM-től. Érthetetlen, de a német kultúrpolitikának - úgy tűnik - sokkal fontosabb ez a film, ami a magyar cigányokról és a cigánygyilkosságokról szól, mint Magyarországnak. A döntéshozók nem utasítják el a projektet, egyszerűen csak széttárják a karjukat, mondván, hogy nincs pénz a rendszerben. Mécs Móni nagyon lelkes, és ezekben a hetekben szerzett jelentős szponzorpénzt. Most éppen ott tartunk, hogy a Womb berlini premierje után mehetek Beregszászra szereplőt válogatni.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Fliegauf Benedek | Fotó: Tuba Zoltán

- Miért nem nézed meg a magyar roma színészeket?

- Miért ne nézném? Csak sajnos úgy tűnik, hogy abban az életkorban, amiben mi keresgélünk, nincsenek roma színészek itthon.

- És Eva Greennel fogsz még valaha dolgozni?

- Biztosan. Nagy rajongója lett a Womb-nak, és egy igazi támogatónk. Ez egy jó találkozás volt.

- Sokat segít a film eladásában, hogy ő a főszereplő?

- Sajnos nem. Lassú filmet nem lehet eladni.

- Pedig a te munkáid közül talán még a leggyorsabb.

- Ugye? Tudod, mit mondott egy barátom róla? Azt, hogy "Te, Bence, lobog a hajam!"